Sloane ekkor ellökte magát a pulttól, az arca torzult a dühdttől.
– Te önző, hálátlan dög! Miért csinálsz ekkora ügyet ebből?! Gazdag UX kutató vagy Seattle-ben! Van pénzed! Mi meg itt küszködünk, míg te ott ülsz a csinos kis lakásodban egyedül, pasas nélkül, és nincs senkid, akire költenéd! Ezért csinálod, igaz? Mert magányos vagy, és rajtunk akarsz bosszút állni!
Ránéztem a húgomra. Azra a lanyra, akinek a bérleti díját, a ruháit és a „munkájához szükséges” kütyüit évtizedek óta én fizettem.
– Igazad van, Sloane – mondtam halkan. – Egyedül élek. De a mai naptól kezdve ez a magány nagyon-nagyon olcsó lesz nekem.
3. fejezet: A törvény keze
Apám leejtette a papírt az asztalra. A keze tehetetlenül lógott le az ölébe.
– Mara… – suttogta apa, és a szemeiben most először nem a gőg, hanem a tiszta, leplezetlen félelem csillant meg. – Ha te most visszalépsz… ha felbontod ezt, vagy ha nem fizetjük a törlesztést… a bank végrehajtja a házat. Kitessznek minket az utcára. Mi már öregek vagyunk… hova mennénk?
– Azt kellett volna huszonévesen megfontolnotok, amikor építkeztetek, vagy hat évvel ezelőtt, amikor a nevemre hamisítottátok… ööö, amikor a nevemre vettétek ezt a hitelt – mondtam, és a táskám cipzárjához nyúltam. – De ne aggódjatok. Nem hagylak benneteket a híd alatt.
Anya szeme felcsillant a reménytől.
– Tudtam! Tudtam, hogy nem vagy olyan szívtelen, mint amunak mutasd magad…
– Nem fejezem be a mondatot, anya – szakítottam félbe ridegen. – Beszéltem egy ingatlanüggyel és a bank jogi képviselőjével. Három lehetséges utunk van. Az első: azonnal eladjuk ezt a házat, kifizetjük a tartozást, a fennmaradó összegből pedig vesztek egy kisebb, a nyugdíjatoknak megfelelő lakást Tacomában. A második: átírjátok a ház tulajdonjogát az én nevemre, mivel az elmúlt hat évben én fizettem minden egyes centet, és én maradok a tulajdonos, míg ti albérlőként maradtok. A harmadik… pedig az, hogy holnap reggel feljelentést teszek a rendőrségen okirat-hamisítás és jogosulatlan hitelfelvétel miatt.
