“Hol vannak a férjed és a gyerekeid?” kérdezte a nővérem az asztal túloldalán, miközben egy kis mosollyal felemelte a borospoharát. “Ó, igen. Nincs semmi.”

Az asztalnál két szék állt.

Az egyik az enyém volt.
A másik pedig… a másikon senki sem ült. De ezúttal nem azért, mert valaki kizárt volna abból, hogy ott legyek. Hanem azért, mert a másodperctől kezdve, hogy felszámoltam a múltat, az a szék végre az enyém volt. Szabadon. Készen arra, hogy bárkit odaültessek, akit valóban tisztelek és szeretek.

A telefonom a mellettem lévő kisasztalon megcsörzent. Megnéztem a kijelzőt: egy ismeretlen szám volt, egy galéria tulajdonosa New Yorkból, aki a következő tárlatomról akart egyeztetni.

Elmosolyodtam, felvettem a telefont, és beléptem a jövőmbe.