A konyhában a csehszlovák óra ketyegése szinte elviselhetetlenül hangos lett.
Sloane elképedve nézett rám.
– Te… te börtönbe akaratod juttatni a saját szüleidet?! Megőrültél?!
– Nem én juttatom őket börtönbe, Sloane – mondtam, és a tekintetem egy pillanatra sem rezzent meg. – Hanem a saját kapzsiságuk. És ami téged illet… – fordultam a húgom felé – …a bérleti díjadat és a hitelhátralékodat reggel óta hivatalosan is leállítottam. Holnaptól magadnak kell megkeresned azt a pénzt, amit eddig az én hátamon lovagolva szórtál el a divatra.
Anya hirtelen sírva fakadt. A kötényébe temette az arcát, és zokogott, de a könnyeiben már nem volt őszinteség – csak a tehetetlen düh, hogy a manipulációjuk fegyere végül visszafelé sült el.
Apa felnézett rám, és a hangja rekedt volt, mint egy legyőzött emberé.
– Mennyi… mennyi időnk van dönteni?
– Holnap délután ötig – mondtam, és a mappát az asztalon hagyva megfordultam. – A jogi képviselőm addig vár a válaszotokra. Ha nem választotok a három opció közül, elindítom a harmadikat.
Epilógus: Az új asztal
Három hónap telt el a tacomai nap óta.
A bírósági ügyvédek és a banki papírok tengerén keresztül végül az első opció győzedelmeskedett: a tacomai házat eladták, a hitelt kifizették, a szüleim pedig egy kisebb, szerény kétszobás lakásba költöztek a város másik felében, ahol apának most már saját magának kell beosztania a nyugdíját. Sloane pedig – láss csodát – kénytelen volt valós munka után nézni, és most egy helyi butikban dolgozik eladóként, miközben a saját albérletét fizeti.
Én pedig továbbra is Seattle-ben élek.
A lakásom csendes volt ezen a vasárnap délutánon. Az eső csendesen esett a külső ablaküvegen, de a nappaliban most nem volt fojtogató feszültség.
Egy kis, kerek étkezőasztal állt a szoba közepén. Nem volt rajta sült csirke, nem volt bútorpolír szaga. Csak egy csésze forró teám volt, egy jó könyv, és a laptopom, amelyen a Loglalt hely következő kiállításának vázlatait szerkesztettem.
