Kint, a sötét utcán, egy fekete luxusautó fékezett le hirtelen a járdán. A kocsiból két sötét öltönyös, hatalmas termetű férfi szállt ki, és határozott léptekkel indultak a pékség / szalon bejárata felé. Az üvegen keresztül látszott, hogy nem vásárolni vagy hajat vágni jöttek.
Viktor arca hirtelen megváltozott. A félelem helyett a dac és a védelmező ösztön váltotta fel.
– Itt vannak – suttogta feszülten. – Követtek. Azt hitték, már rég elvesztettem a nyomot, de megtaláltak, amikor megpróbáltalak megkeresni.
– Kik ők?! – kiáltotta Anna, a szíve a torkában dobogott.
– Clara rokonságának a maradéka – válaszolta Viktor, miközben felállt. – Azt hiszik, hogy a birtok, a régi alapítványi iratok és a vagyon, amit az édesanyád hátrahagyott, még mindig az övék. És ha te vagy az egyetlen örökös… nem fognak megállni semmitől.
A szalon ajtajának zára csikordult, és a két idegen belépett. A hideg, metsző szél beáramlott a nyílításon, és a feszültség a tetőfokára hágott.
– Viktor – szólalt meg gúnyosan a magasabbik férfi, a napszemüvegét a kezében forgatva. – Azt hittük, már elfelejtetted az utat a múltba. De úgy látszik, egy patkány mindig visszatér a fészkébe… és magával hozta a lányt is.
Az igazság pillanata
A menetes pult mögött a recepciós rémülten kapkodta a levegőt, a menedzser pedig már a telefonért nyúlt, hogy hívja a rendőrséget. De az egyik idegen egyetlen mozdulattal kirántotta a zsebéből a készüléket, és a földre vágta, mire az darabokra tört.
– Nincs szükség rendőrségre – mondta hidegen a férfi, miközben Anna felé lépett. – A kisasszony csak megkapja azt, ami tőlünk jár. A dokumentumokat, amiket Clara hátrahagyott. Add ide a borítékot, kislány, és senkinek sem esik baja.
Anna hátrálni kezdett, a kezei szorosan markolták a levelet és a régi ezüst medált. De Viktor nem hátrált meg. Elé lépett, mint egy pajzs, bár az idős testét már kikezdte a fáradtság és a nélkülözés.
