– Nem kapjátok meg – mondta Viktor határozottan. – Clara élete az övé volt, és a szabadsága is az övé marad. Vége a bujkálásnak.
A férfi elmosolyodott, egy gúnyos, kegyetlen mosollyal, és a zakója belső zsebébe nyúlt, ahol egy fémből készült tárgy csillant meg.
De mielőtt a fegyvert előhúzhatta volna, a szalon külső ajtajánál – a kinti esős éjszakából – hirtelen rendőrségi szirénák vonyítása hallatszott. Nem a menedzser hívta őket; a szomszédos üzlet tulajdonosa, akinek feltűnt a gyanús autó és a hangoskodás, már percekkel ezelőtt értesítette a hatóságokat.
A kék-piros villogó fények festették meg a szalon falait. A két idegen arca hirtelen eltorzult a dühdtségtől; rájöttek, hogy most már nincs idő a zsarolásra.
– Még találkozunk – sziszegte a magasabbik férfi, majd a társával együtt sarkon fordult, és rohant ki a hátsó kijárat felé, miközben a rendőrségi autók fékcsikorogva álltak meg a főbejárat előtt.
Új hajnal a romokon
A következő órákban a szalonban rendőrök, helyszínelők és nyomozók sürögtek-forogtak. A dokumentumokat biztonságba helyezték, Viktor pedig – a hivatalos igazolások és a levél tartalmának köszönhetően – végre tisztázni tudta a múltját.
Hajnalodott, amikor Anna és Viktor kikerültek a hűvös, tiszta utcára. A vihar elvonult, és a felhők között áttörött a reggeli napfény első aranyló sugara.
Viktor megállt a járdán, és a lányra nézett. A szemeiben már nem a menekülő ember félelme ült, hanem a béke.
– Azt hiszem… most már nyugodtan aludhatok, Anna – mondta halkan. – Az édesanyád büszke lenne rád. Olyan bátor vagy, mint ő volt.
Anna átölelte az idős embert – nem törődve azzal, hogy mit gondolnak az arra járók. A kezében szorosan fogta a kék madaras medált és a levelet. A múlt sebeit nem lehetett egyetlen pillanat alatt eltörölni, de a titok fogsága végre megszűnt.
Az élete nem abból állt többé, amit elvettek tőle, hanem abból, amit a saját kezével – és egy váratlan találkozással – újraépített.
