A zöld bőrönd titka
A hideg, nedves szél szabadon süvített át a vályogház törött ablakain, magával hozva a környező földek füstös, ázott földszagát. A pislákoló gyertyafény gyenge sárga kört rajzolt a kopott faasztalra, amelyen az az üres bőrönd hevert. Az a bőrönd, amelyet Matilde és Bruno azzal a gúnyos szándékkal dobott Amalia lábára, hogy megalázza őt.
Azonban most, a hajnal előtti fojtogató csendben, a bőrönd már nem üres emlék volt, hanem egy lassan kinyíló, veszélyes kirakós utolsó darabja.
– Nem volt véletlen – szólalt meg Julián halkan, miközben a kezében forgatta azt a különös, nehéz vas kulcsot, amit hajnalban talált a fészer gerendája mögé rejtve. – Don Jacinto pontosan tudta, mit csinál. Amikor Matilde kényszerítette, hogy ezzel a bőrönddel jöjjön el, azt hitte, egy értéktelen rongycsomót ad át neked. De apád évek óta készült erre a napra.
Amalia nem felelt azonnal. Ujjai lassan siklottak végig a kopott, sötétzöld bőr felületén, megkeresve a bélés alatti rejtett varrást, amiről addig senki sem tudott. A szívében ott dobogott a fájdalom és a düh, de a gyász helyét lassan átvette egy acélos, hideg bizonyosság. Apja sosem hagyta volna védekezés nélkül. Jacinto Valdés olyan ember volt, aki a lótartást és a földeket is a legapróbb részletekig megtervezte; egy pillanatig sem hihette, hogy a halála után Bruno és Matilde kíméletlenül el nem rabolják mindazt, ami az övé.
– A bélés – suttogta Amalia, és a hangja stabilabb volt, mint valaha. – Julián, keresd meg azt a kést a fiókban.
A férfi zsebéből előhúzta a kopott pengéjét, és óvatosan felmetszette a bőrönd belső szövését. Egy fojtott sóhaj szakadt ki belőle, amikor a lehulló szövet alól nem ruhák, hanem egy vastag, viaszpecsétes iratcsomag, egy banki váltó és egy régi, bőrbe kötött jegyzetfüzet csúszott ki a faasztalra.
A papírok a reggeli holdfényben sárgállottak. Amalia remegő kézzel nyitotta ki a jegyzetfüzetet. Az első oldalon apja jellegzetes, határozott kézírása sorakozott:
