„Ha ezt a füzetet olvasod, fiam, az azt jelenti, hogy Matilde és Bruno átlépték a határt. A Rancho El Encinal nem az övék. Soha nem is volt az.”
Julián előrehajolt, szemei kikerekedtek a döbbenettől.
– Szent ég… – mormolta. – Don Jacinto mindent lekötött?
– Nemcsak lekötött – felelte Amalia, miközben végigfuttatta a szemét a hivatalos jogi dokumentumokon, amelyeket Octavio Ledesma ügyvéd jegyzett ellen tíz évvel ezelőtt. – A birtok jogilag sosem volt a családi vagyon része, hanem egy zárt alapítványé, amelyet apám hozott létre a nevemre, miközben Bruno és Matilde csak névleges haszonélvezők voltak, amíg be nem tartom a harmincat, vagy… amíg meg nem szegik a szerződés alapvető szabályait. És az illegális eladásokkal, a hitelezők behívásával már el is buktak mindent.
A dokumentumokból kiderült, hogy Bruno az elmúlt napokban nemcsak a felesleges állatokat adta el, hanem a főépületet és a legelők egy részét is megpróbálta zálogba adni San Juan de los Lagos legnagyobb uzsorásának. Ezzel viszont aláírta a saját bukását: a szerződés értelmében a birtok kezelési joga azonnal átszáll arra, aki a zöld bőröndben lévő eredeti alapító okiratot és a kulcsot bemutatja a bíróságon.
– Octavio Ledesma ügyvéd… – mondta Julián hirtelen felnézve. – Azt mondta apád, hogy ha elvisznek otthonról, azonnal keressem meg. Most már értem. Nemcsak menekülnünk kellett, hanem időt kellett nyernünk, amíg Bruno teljesen tönkreteszi magát a papírok előtt.
– Ma reggel elindulunk – mondta Amalia, és az arcán átsuhanó kifejezésben ott volt a régi Jacinto Valdés hajthatatlansága. – Nem kérünk jótékonyságot, Julián. Visszavesszük, ami az övék, és ami a miénk.
A nap első sugara alig érte el a Tepatitlán felé vezető poros utat, amikor a Rancho El Encinal kapuján két ló vágtatott át. A főépület verandáján Bruno kávét iszogatott, miközben a hitelező emberei éppen a legújabb teheneket hajtották ki a karámból. Amikor meglátta, hogy ki jön a ködös úton, a bögre szinte kiesett a kezéből.
