A La Moraleja-i ház hálószobájában a hajnali szürkület lassan kúszott végig a nehéz, sötétítő függönyökön. A levegőt a megkönnyebbülés és a csend fura, szinte tapintható elegye lengte be. A láza végre lement, de Mateo testében még ott zsongott az elmúlt órák kimerültsége. A tekintete azonban nem a plafonra szegeződött, hanem arra a kézre, amely még mindig az övét szorította.
Laura ott ült az ágy mellett, a feje fáradtan dőlt a matrac szélének, de az ujjai szorosan, biztonságot adó melegséggel kulcsolódtak az övébe. És akkor meglátta azt a levelet.
Az éjjeliszekrényen feküdt, a nyitott borítékból egy sárgult, régi lap csúszott elő, amelynek a kézírását Mateo azonnal felismerte. Az apja írása volt. Azé a férfié, akinek a halála óta Mateo lezárta a szívét a világ elől, bebiztosítva magát a birodalmával, a pénzével és azzal a rideg távolságtartással, ami miatt mindenki csak rettegett a nevétől.
Laura lassan megmozdult, és amikor észrevette, hogy Mateo nyitva tartja a szemét, a szeme elhomályosult a könnyeitől. De ezúttal nem a félelem vagy a kimerültség könnyei voltak azok. Egy halvány, szinte hihetetlen mosoly húzódott meg a ajkán – az első igazi mosoly, mióta huszonévesen belépett ebbe a házba.
– Nem véletlen, hogy itt vagyok, Mateo – suttogta Laura, és a hangja gyengéden zengett a csendes szobában. – Az apád… nemcsak egy munkát hagyott hátra. Egy ígéretet is.
A Múlt Árnyéka
Mateo nehezen emelkedett fel könyökére. A mellkasa még sajgott, de a szeme éles volt, mint régen.
– Miről beszélsz, Laura? – kérdezte rekedten. – Hogy került ez a levél az éjjeliszekrényemre? Pilar soha nem nyúl az irataimhoz. És te… te egy egyszerű takarírónőnek jelentkeztél tizenhét euróval a számládon.
Laura nem húzta el a kezét. Mély levegőt vett, majd a nyitott levélre mutatott, amelyen a pecsét a Valdés család régi címerét viselte.
