“Még a gyógyszerét sem tudtad megvenni anélkül, hogy segítséget kérnél tőlünk. Tényleg meg akarod beszélni, milyen apa vagy?
Úgy éreztem, fel akartam kelni. Maradtam, mert a megállapodás mögött egy másik összehajtott lap volt. Sikerült meglátnom egy bélyeget a családi bíróságról és egy dátumot kilenc nappal korábban. Beatriz elvette tőlem a borítékot, mielőtt elolvashattam volna.
“Most nem az az ideje minden szót átdolgozni,” mondta.
“Akkor most nem is itt az aláírás ideje.
Elővettem a pénztárcámat, hogy fizessem a rendelt kávét. Rodrigo meglátta a kis bankjegyeket, és újra nevetett. Nem tudta, hogy félreteszi a lakbérét, és várta a javítási díjat, hogy megvegye az inhalátort, mielőtt az Alma által használt lemarad. Nem tartoztam neki semmilyen magyarázattal, de az arcom égett.
A telefonomon egy üzenet volt Lidiától: “Alma befejezte a házi feladatát. Lélegezz jól. Arra vár, hogy összerakd a kastély tetejét.” Akaratlanul is mosolyogtam.
Aztán az ajtó csaptan kitárult.
Három férfi belépett, arcukat befedve, fegyverekkel a kezükben. Egy lövés a plafonra. Gipszdarabok hullottak, egy üveg eltört, és az éttermet sikolyok töltötték meg.
“Mindenki a földre!” Mobiltelefonok és pénztárcák az asztalokon!
Leguggoltam a fal mellett. Onnan látta a pénztárat és a szolgáltatási kijáratot. Az első összeszedte a holmikat; a második az ajtót őrizte; a harmadik, idegesebb volt, és térdre kényszerítette az ügyfeleket.
Rodrigo egy asztal alá bújt. Beatriz remegett mellette. Az a nő, aki percekkel korábban haszontalan férfiként bánt velem, rám nézett segítséget kérve. Nem ígérhettem neki semmit.
Egy fiatal pincérnő, Valeria, elejtette a tálcát. Az ideges férfi megragadta a karját, és a fegyvert az arca közelébe tette. Mögötte egy kisgyerek próbált kijutni egy szék alól, hogy elérje az anyját.
Ránéztem a hátizsákomra. Ott volt Alma rajza: egy ház piros tetővel, két alak kézen fogva, és egy ferde betűkkel írt kifejezés: “Apa mindig visszajön.”
