– Még mindig dolgozol, fiam? – kérdezte lágy, anyai hangon. – Túlhajtod magad. Tudom, hogy a barcelonai út lemondása megviselt.
Álvaro nem fordult meg azonnal. Csak a számítógép képernyőjén lévő dokumentumot nézte, amelyen a tizenkét elbocsátott dolgozó végkielégítési adata sorakozott.
– Anya – mondta halkan, de olyan hideg hangon, hogy Mercedes léptei a perzsaszőnyegen azonnal megálltak. – Emlékszel még Elena gépírónőre? Vagy öt évvel ezelőtt a főszakácsra, akit gyűlöletkeltéssel vádoltál meg, mielőtt kirúgtad?
Mercedes arcán a mosoly egy pillanatra megmerevedett, de a szemeiben azonnal felvillant a megszokott védekező gőg.
– Mi ez a hangnem, Álvaro? Azok az emberek alkalmatlanok voltak. Ebbe a házba rend és fegyelem kell. Te nem ismered a személyzetet; én védelem alatt tartom a család hírnevét.
Álvaro lassan felállt az asztaltól. Odalépett az édesanyjához, és a képernyőre mutatott.
– Nem a családi hírnevet védted, anya. Hanem a saját irányításodat. Pilar nem rontotta el a desszertet. És a bárányt sem felejtette el megrendelni. Te hívtad fel a hentest. Pont úgy, ahogy az elmúlt tíz évben mindenkit elüldöztél a környezetünkből, aki túl közel került az igazsághoz, vagy akire rákényszerítetted a saját hibáidat.
A szobában a csend szinte fojtogatóvá vált. Mercedes nem dadogott; a tekintete hűvössé és keménnyé vált.
– És mi van akkor, ha így volt? – mondta gúnyosan. – Egy gyenge, kényeztetett fiú vagy, aki azt hiszi, irányítani tudja a birodalmat, amit én tartottam össze a hátamon, amíg az apád a halálán volt. Nélkülem ez a ház egy hét alatt összeomlana.
Az Új Lap
Álvaro egyetlen pillanatig sem érezte azt a bűntudatot, amit az édesanyja ki akart belőle váltani. Három évvel ezelőtt talán meghajolt volna aakarata előtt. De most, a kerekesszékben ülő Alejandro sorsa, a saját múltja, és Pilar lehajtott feje a konyhában mind egyetlen irányba mutattak.
