“A vacsora neked is van.”
“Még van dolgom.
“Még ott lesznek 20 perc múlva.”
Mercedes felhorkant, de Clara leült. A szélén állt, készen arra, hogy felálljon, ha valaki kiáltja neki. Diego nem felejtette el ezt a bizonytalan gesztust.
A következő napokban tanácsot kezdett kérni a legelőkkel és a Thunder lováról. Clara minden állatot a viselkedése alapján ismerte, és jobban vezette a számlákat, mint bárki más. Amikor Diego gratulált neki, mindig így válaszolt:
“Nem olyan rossz.
Úgy döntött, nem vitatkozik vele erről a mondatról. Inkább türelmesen megmutattam neki, hogy az.
Egy délután Tomást találta meg, amint a tároló mellett beszélgetett Mercedes-lel. Nem vették észre a jelenlétét.
“Eusebio nem fogadja el egy újabb halasztást,” mormolta a gazda.
“Akkor el kell fogadnod a megoldást, amit felajánlottál,” válaszolta. Clara megteszi a részét.
Diego mozdulatlan maradt. Még nem tudta, mit akarnak követelni a lánytól, de tisztán hallotta Mercedes utolsó mondatát:
“Ha továbbra is családot akarsz építeni, fel kell áldoznod magad érte.
Diego és Clara közötti szeretet messze nőtt az étkezőtől, a megjavított kerítések és a hideg kora reggelek között. Forró kávét hagyott neki a fészer mellett; lefoglalt egy csészét arra a csészére, amikor Clara befejezte a házi feladatát. Egy nap, miközben Diego ügyetlenül gyógyított egy kis vágást, Diego levette a kötést a kezéről.
“Ülj le.” Rosszul csinálod.
“Ha elfelejtesz félni, sok parancsot adsz.
Clara nevetett, és Diego rájött, hogy minden nap hallani akarja ezt a nevetést.
Még egy bőr ujjat is varrt a munkafüzetéhez. Paula és Nuria kigúnyolták a egyenetlen varratokat, és a jegyzetfüzetet a sárba ejtették. Diego óvatosan felvette.
“Nagyon drága ajándékokat kaptam, amelyek kevesebbet értek ennél,” mondta.
Azóta gyakran találták őket egy tölgyfa alatt, a legelő tetején. Ott Clara bevallotta álmát: egy kis ház, verandával, lovakkal és konyhával, ahová reggel behatolhat a nap. Leginkább arra vágyott, hogy ne ébredjen anélkül, hogy úgy érezné, ki kell érdemelnie a maradáshoz való jogot.
