II. RÉSZ: Az igazság sötét árnyai a Mislatai lakásban
A kis szobában a hűtőszekrény halk zúgása törte meg a fojtogató csendet. Álvaro keze megremegett, amikor felvette az asztalról az USB-kártyát. Az elmúlt években mindent elhitt a jelenlegi feleségének, Laurának, és az unokatestvérének, Diegónak. Elhitte, hogy Irene csak a pénzéért ment hozzá; elhitte, hogy az anyja kényelmesebbnek találja a magányos életet a külső kerületben; és elhitte, hogy a családi ingatlanok papírjait csupán adminisztratív okokból kezelik Diego jogi irodáján keresztül.
De a Valenciába való korai visszatérése mindent elsöpört.
— Van itt számítógéped? — kérdezte Álvaro, és a hangja rekedt volt a dühtől és a döbbenettől.
Irene bólintott, és odahúzott egy régi, karcos laptopot a sarokból. Álvaro bedugta az USB-kártyát. A képernyőn rögtön megjelennek a fájlok: hangfelvételek, biztonsági kamerák mentett videói és digitális dokumentumok.
Az első fájl egy hangfelvétel volt, amely hat hónappal ezelőtt készült a családi ház konyhájában. Álvaro azonnal felismerte Diego és Laura hangját.
— Ha Carmen aláírja ezt a meghatalmazást, a valenciai telek és a ház átkerül a nevünkre, mielőtt Álvaro észrevenné — hallatszott Diego gúnyos hangja. — Úgysem ért már semmihez a korától fogva. Ha pedig ellenkezik, elintézzük, hogy egy ápolási otthonba kerüljön, ahol senki sem fogja keresni.
— És mi lesz Álvaro-val? — kérdezte Laura aggodalmaskodva.
— Ő? Ő azt fogja hinni, hogy az anyja önszántából költözött el a nyugalom kedvéért. Mire észbe kap, a cég és az ingatlanok már a mi zsebünkben lesznek.
Álvaro gyomra összerándult. Az a nő, akivel az életét osztotta meg, és az unokatestvér, akiben a legjobban bízott, egy hidegvérű, megtervezett összeesküvést hajtottak végre az édesanyja – és az ő háta mögött.
Carmen lehunyta a szemét, és a könnyei végigfolytak az arcán.
— Nem akartam elmondani neked, fiam… mert Laura azzal fenyegetőzött, hogy ha ellenkezem, soha többé nem láthatsz engem. Azt mondták, hogy te is benne vagy a dologban, és hogy a pénz a tiéd lesz.
