— Ne is fáradj, Diego — mondta Álvaro nyugodtan. — Az ügyvédem már megkapta az USB-kártya másolatát, a rendőrségi feljelentést pedig leadtuk a gazdasági bűnözési osztálynál. Ezen kívül a bírósági végzés a zárolásról már úton van a földhivatal felé. Ha holnap reggelig nem tűntök el ebből a házból, a bilincs lesz az első dolog, amit a kezetekre tesznek.

Diego dühösen felordított, de amikor látta Álvaro szemében a hajthatatlan szigorúságot, megértette, hogy a játszmának vége. Laura sírva rogyott le a székre, de Álvaro rájuk sem nézett többé. Megfordult, és elhagyta a szobát.

IV. RÉSZ: Epilógus – Új fejezet a valenciai napfényben
Három hónappal később a valenciai Joaquín Sorolla állomás peronján a napfény melegen sütött.

Carmen – akinek a lábáról a sín már lekerült, és az ereje is visszatért – ott állt a fia mellett. Nem Mislatában voltak többé; a családi ház újra biztonságban volt, a hamis jogi ügyleteket a bíróság érvénytelenítette, Diego és Laura ellen pedig hivatalos csalási és zsarolási eljárás indult.

Irene is ott volt a peronnál. Nem mint exfeleség, aki kényszerből segít, hanem mint valaki, aki átvészelte a legsötétebb vihart a családdal együtt.

Álvaro átölelte az édesanyját, majd a kezét nyújtotta Irenének.
— Köszönöm, hogy nem hagytad el őt — mondta halkan Álvaro.

Irene elmosolyodott, és a táskájára nézett.
— A családot nem a papírok tartják össze, Álvaro. Hasonlóan a vasúti sínekhez: néha elágaznak az utak, de a cél végül ugyanaz marad.

A vonat beérkezett a peronra, de most nem a távozás, hanem az otthonra találás pillanata volt ez. Valencia egén a napfény aranyszínűre festette a várost, és a múlt sötét árnyai végleg elszálltak.

Vége.