Álvaro ökölbe szorította a kezét. A harag, amely felgyülemlett benne, nem a gyengeségből, hanem a hidegvérű elszántságból táplálkozott.
III. RÉSZ: A visszatérés a családi fészekbe
Aznap éjszaka, hajnali kettő órakor, egy sötét szürke autó állt meg a valenciai ház előtt.
Álvaro kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót. A házban csend volt. A nappaliban Laura és Diego éppen egy üveg bort ivott a kandalló mellett, miközben laptopon nézték az ingatlanpiaci átruházási dokumentumokat.
Amikor Álvaro belépett a szobába, Laura arcáról azonnal lemerevedett a mosoly.
— Álvaro? De hát… te azt mondtad, hogy csak holnap reggel érkezel meg Bilbaóból! — dadogta Laura, miközben gyorsan bezárni próbálta a laptop képernyőjét.
Diego felállt a kanapéról, az arcára a megszokott magabiztos, gúnyos mosolyt kényszerítette.
— Na végre, Álvaro! Éppen téged vártunk. Van itt egy kis papírmunka a mama házáról, amit alá kellene írnod, mert a fenntartási költségek túl nagyok…
Álvaro nem kiabált. Odasétált az asztalhoz, letette az USB-kártyát a laptop mellé, majd lassan felnézett az unokatestvérére.
— A papírmunkát már elintéztük, Diego — mondta Álvaro olyan hűvös, metsző hangon, hogy Diego elhallgatott. — Az anyám nem egy ápolási otthonban van. Mislatában van. És mindent tudok. A hamisított aláírásokról, az ingatlanok átjátszásáról, és arról a zsarolásról, amivel el akartátok őt tüntetni az útból.
Laura elsápadt, mint a fal.
— Álvaro, ne hallgass Irene-re! Az az őrült nő csak be akar passzolni minket…
— Irene az egyetlen ember volt, aki segített az édesanyámnak, miközben ti a hátunk mögött a pénzünket loptátok! — csattant fel végül Álvaro, és a hangja visszhangzott a tágas nappaliban.
Diego arcáról végleg eltűnt a gőg. Előhúzta a telefonját, mintha hívni akarna valakit, de Álvaro már elővette a saját készülékét.
