2. RÉSZ: A havas tábor titkai és a meleg szívű szakácsnő győzelme
A Sierra Madre occidentale hegyei között fújó, jeges szél vadul csapkodta a fagerendás raktár ajtaját. A hó fojtogató fehér lepelbe zárta La Quebrada fakitermelő táborát, elvágva minden összeköttetést a külvilággal. Odabent, a raktár félhomályában a levegő szinte megfagyott. Alejandro Rivas, a tábor kimerült vezetője döbbenten nézett a polcokra, majd át a papírokra, amelyeket Jacinta Morales tett le az asztalra.
– Mit akarsz ezzel mondani, Jacinta? – kérdezte Alejandro, és a hangja rekedten csengett a csendben. – Hogy a raktár kiürült? De hát a múlt héten még…
– A múlt héten még nem volt itt egy olyan tél, ami négy napra elzárta az utakat, és nem volt itt harminc éhes ember, meg egy beteg kisfiú, aki napról napra gyógyul ugyan, de meleg ételre van szüksége – felelte Jacinta nyugodt, de rendíthetetlen hangon. Az arckifejezése most nem mutatott fáradtságot; az a mély, szilárd tartás sugárzott belőle, ami miatt a legkeményebb favágók is lassan megtanulták tisztelni.
A raktár ajtajában Hilario Salcedo tűnt fel. A korábbi nagyszájú, gúnyolódó favágó most halkan lépett be, a fejét kissé lehajtva. A kezei között egy darab fából faragott kis játékmackót tartott – azt a figurát, amit Mateónak készített az elmúlt napok szigorú, de meghitt estéin, hogy a kisfiú jobban érezze magát a lábadozás alatt.
– Menedék van, főnök – mondta Hilario, miközben letette a kis fadarabot az asztalra, közvetlenül a lisztes zsákok mellé. – És ha elfogyott a liszt meg a bab, van még hús a füstölőben, amit a múlt hónapban rejtettünk el a felső raktárban. Senki sem fog éhezni La Quebradában. Nem amíg a „Maman” itt van velünk.
Alejandro a fához faragott mackóra, majd Hilario arcára nézett. A favágók, akik korábban kinevették a túlsúlyos, elhagyatott anyát, most egy emberként álltak a raktár ajtajában, készen arra, hogy megosszák a legutolsó falat kenyerüket is.
