A múlt árnyai és a feloldozás
Az elmúlt hetekben a tábor teljesen átalakult. Jacinta jelenléte nemcsak azt hozta el, hogy a kondérokból ismét finom, gőzölgő ételek illata szállt fel reggelente, hanem azt is, hogy a kemény, magányos férfiak lelkén lévő páncél meglazult. Mindenki a saját történetét hordozta a hegyek közé: volt, aki a adósságok elől menekült, volt, aki a családi tragédiák elől bújdosott, és volt, aki egyszerűen csak elfelejtette, milyen az, amikor valaki törődik vele.

Alejandro közelebb lépett Jacintához, és a kezébe vette a nőt védelmező, de kérges tenyeret.

– Amikor megláttalak az út szélén, Jacinta… azt hittem, csak egy újabb teher leszel a vállamon – mondta halkan a férfi, miközben a tekintetében a tisztelet mellett valami gyengédebb érzelem is megcsillant. – De te nemcsak a harminc éhes gyomrot etetted meg. Megtanítottad ezeknek az embereknek, hogy a család nem a vérvonalon múlik, hanem azon, hogy kiállunk-e egymás mellett a viharban.

Jacinta halványan elmosolyodott, és a kisfiára, Mateóra pillantott, aki a meleg kályha mellett békésen színezett egy papírlapot Hilario egyik régi ceruzájával.

– Az ember nem választhatja meg, hogy milyen viharok érik az életében, Alejandro – mondta halkan Jacinta. – De azt eldöntheti, hogy a vihar után elrejtőzik-e, vagy megosztja a tüzét azokkal, akiknek szintén fázik a keze.

Karácsony a Sierra Madre csúcsán
Három nappal később, Szenteste napján a vihar elült. A felkelő nap aranyló sugarai vakító fenséggel csillogtak a végtelen hómezőkön. La Quebrada favágói nem az El Saltóba vezető utat várták, hogy elmenjenek karácsonyra; ők már megtalálták az otthonukat ott, a fenyvesek mélyén.

A nagyszabású ebédlőasztalra friss kenyér, illatos sültek, forró kávé és mézes sütemények kerültek. A harminc favágó, Alejandro és Hilario körbeülték az asztalt, míg a kis Mateo az ajándékba kapott fa mackóval a kezében szaladgált a padok között.

Hilario felállt a poharával, és körbenézett az embereken.