Másnap reggel a napfény élesen sütött be a tornácra.
A munka nem állt meg. Luis, a tinédzser futár, motorkerékpárral érkezett a friss megrendelésekkel, és Lucía – akinek a kisvállalkozása a babból, hagymából és a fűszeres termékekből napról napra jobban ment – már kint pakolta a csomagokat az asztalra.
De a falu nem hagyta békén a múltat.
Délelőtt tizenegy óra körül egy poros, fekete autó állt meg a farm kapujában. Don Eusebio – az idős, dörzsölt gazda, aki a sáfrányos és babtermelési előleg fejében felajánlotta a pénzt Lucíának – szállt ki a kocsiból, mögötte két ügyvédi segéddel. Az arca nem volt barátságos.
– Jó napot, Lucia kisasszony! – kiabált Don Eusebio, miközben a botjára támaszkodva fellépett a verandára. – Úgy látom, a kis üzlete beindult. De a határidő lejár. A papír, amit aláírtál a pénzelőlegért… nos, az nemcsak a jövő évi termés egy részét jelenti, hanem a föld egyharmadának jelzálogát is, ha nem fizetsz vissza mindent pontosan harminc napon belül, kamatostul!
Lucía megdermedt. A kezében lévő csomag megremegett. Amikor aláírta a megállapodást, a sürgősség és a kétségbeesés miatt elsiklott a kis betűkkel írt záradék felett, amit Mateo már az elején megjósolt neki: „Az ember abban a pillanatban vásárol, amikor a másik fél fél.”
Mateo hirtelen letette a kapanyeret a földre, és nehéz, határozott léptekkel odalépett a verandához. A magas, szálfa derekú alakja elállta az utat Don Eusebio előtt.
– Eusebio – mondta Mateo fagyos, fenyegető hangon. – Tudod jól, hogy ez a szerződés tisztességtelen. A kamat, amit felszámolsz, sérti a szövetségi mezőgazdasági törvényeket.
Az öreg gazda gúnyosan elnevette magát.
– Törvény? Itt a föld a törvény, Mateo! A lány aláírta. Ha nem fizet, én viszem a parcellát, és a sáfrányos ültetvény az enyém lesz!
