Lucía Serrano elment a farmjára, ahol 20 éve eladta, öt hónapos terhességgel cipelve, és apját találta ott egy kollégával együtt. Lucía 29 éves, várandós egy hamarosan megszülető baba, és elég pénze van ahhoz, hogy néhány hónapig megéljen.

Lucía felnézett a férfira. A harmincéves, büszke nő, aki eddig mindent egyedül akart megoldani, most először érezte azt, hogy nincs se egyedül, se elhagyatva. Egy könnycsepp futott végig az arcán, de a szájaléka egy gyönyörű, tiszta mosolyra húzódott.

– Akkor… – suttogta Lucía –, mit szólnál, ha együtt újrakezdenénk? Nem mint bérlő és gazda, hanem mint család.

Mateo elmosolyodott – egy olyan ritka, meleg mosollyal, ami megváltoztatta az egész arcát.
– Már régen elkezdtük, Lucía. Csak eddig nem mertük kimondani.

Három hónappal később a Serrano-farm sivatagi földjén a sáfrányos ültetvény sárgás-lilás virágai ontották magukból az illatot. A gazdaság újra élt; a hitelezők elhallgattak, a falu pedig elismert mindkettejüket.

A tornácon, a régi ringatóban Lucía ült, a karjában a újszülött kisfiával, aki békésen szuszogott az édesanyja meleg mellkasán. Mateo pedig a kerítésnél állt, a kötelet igazgatva, miközben a lemenő nap aranyló sugarai vonultak végig a Sierra Madre alatti völgyön.

A múlt sebei nem tűntek el egy nap alatt, de a föld – a száraz, megkínzott, de soha el nem adott föld – végre megtalálta a békéjét. És a két ember, aki a romokból építette újjá az otthonát, tudta, hogy a kötelék, ami őket összeköti, erősebb, mint bármilyen vihar.