Lucía a papírokért nyúlt, de Mateo egyetlen mozdulattal megelőzte. Kinyitotta a zsebében hordott bicskát, nem a fegyverre gondolva, hanem arra a régi, piros dobozra, amit a lépcső alatti rejtett rekeszből hozott elő az éjszaka folyamán: a Serrano-farm eredeti, tiszta tulajdoni lapjára és a szövetségi földhivatal által hitelenített mentességi igazolásra, amit még a biztosítás megkötésekor kaptak.
– Nem viszel semmit, Eusebio – mondta Mateo, és a papírt az öreg orra alá tartotta. – Ez a föld nem Lucía egyedüli tulajdona, amíg a családi vagyonmegosztás le nem zárul. És mivel én vagyok a társtulajdonos és a hivatalos kezeletlen adósságok törlesztője, minden uzsorás szerződés, amit a tudtom nélkül kötöttek ezen a birtokon, érvénytelen. Ha holnap reggelig nem húzod el a csíkot a földemről, a szövetségi csendőrség nemcsak a szerződésedet vizsgálja meg, hanem azt is, hogyan szerezted a szomszédos parcellákat!
Don Eusebio arcáról a gúnyos mosoly egy pillanat alatt eltűnt. A szemei kiugradtak a helyükről, amikor meglátta a szövetségi pecsétet. Tudta, hogy Mateo nem blöfföl; a hegyi gazdák körében Mateo szava törvény volt.
– Még megbánjátok ezt… mindketten! – sziszi fel Don Eusebio, majd sarkon fordult, a segédeivel a nyomában visszaült a kocsijába, és nagy porfelhőt kavarva elviharzott.
A csend visszatért a farmra.
Lucía a tornác korlátjának dőlt, a levegő után kapkodva. A szíve a torkában dobogott.
– Mateo… én… nem akartam bajt hozni a fejünkre. Azt hittem, egyedül is boldogulok, hogy nem kell terhére lennem senkinek.
Mateo lassan eltégyesztette a papírokat, odalépett hozzá, és a kezéből elvette a remegő csomagot. A durva, megkérgesedett tenyere meglepően gyengéden érintette meg Lucía ujjait.
– Nem vagy teher, Lucía – mondta Mateo halkan, és a szemeiben ott ragyogott a tiszta, mély igazság. – Ez a föld a tiéd is. Mindig is az volt. Az anyád elment, mert gyáva volt a múlthoz. De te visszajöttél. És amíg én itt vagyok, senki sem fogja elvenni tőled azt, amiért a családunk a vérét adta.
