A leleplezés órája
A teremben beállt csend szinte tapintható volt. A zenekar dobosa még a levegőben tartotta a dobverőjét, de a hangszerekből már egyetlen rezdülés sem hallatszott. A kilencven vendég – cégvezetők, logisztikai igazgatók, mérnökök és az adminisztráció dolgozói – mind egyetlen emberre szegezték a tekintetüket: Ricardóra.
Ricardo arca a diadalmas, gúnyos mosoly után hirtelen olyan hamuszürkévé vált, mint egy elégett papírlap. A kezében még ott lógott a furgonom kulcstartója, de az ujjai görcsösen rángatóztak.
– Arturo… Arturo úr… – dadogta, miközben a tömegen keresztül átverekedve magát a cég vezérigazgatója felé indult. – Itt… itt valami félreértés történt! A feleségem… Lucia csak féltékenykedik, hisztizik, mert… mert egy családi ügyről van szó!
Arturo Beltrán, a Rutas del Bajío vezérigazgatója megállt a színpad szélén. Magas, őszülő halántékú férfi volt, akinek a tekintetétől még a legkeményebb sofőrök is hátrahúzódtak. Lassan lehajtotta a fejét, és a kezében tartott vastag iratkötegre nézett, amit az imént vett át tőlem a magánirodájában.
– Családi ügy, Medina úr? – kérdezte Beltrán úr olyan hideg, metsző hangon, hogy a feleslegesen halkan zümmögő légkondicionáló is hangosnak tűnt mellette. – Huszonnyolc oldalnyi belső ellenőrzési jelentés, GPS-koordináták, üzemanyag-kiosztási bizonylatok és a járműtulajdonosi nyilatkozatok… ez magának családi ügy?
Fernanda, a huszonhat éves lány, akit Ricardo a „társaként” hozott magával, ekkor lassan elhúzódott a férjem oldalától. A drága fekete ruhájában úgy próbált hátrafelé lépni, mintha soha életében nem is látta volna a férfit.
– Én… én csak egy utat kértem tőle… – motyogta a lány, de a hangja elhalt a fojtogató légkörben.
Ricardo kétségbeesetten kapkodta a levegőt.
– Arturo úr, kérem! Tizenöt éve dolgozom a cégnél! A furgon… a furgon az enyém! Azt mondtam mindenkinek, hogy én vettem!
