– A furgon a cég tulajdona, Medina úr. És a felesége – Lucia – nevére van regisztrálva a használati engedély, mivel ő az egyik vezető logisztikai elemzőnk és részvényesünk, aki a saját fizetéséből finanszírozta a családi lakásunk hitelét, míg maga a cég hátán élősködött! – dörrent fel Beltrán úr hangja a mikrofonban.
A kilencven ember morajlani kezdett. A pletykák, a félreértések és a fojtott suttogások hulláma söprt végig a termeteken. Doña Elvira, a férjem anyja, aki az első sorból nézte végig a fia tündöklését és bukását, hirtelen a szívéhez kapott, és elájult a székében. Senki sem sietett a segítségére; minden szem Ricardón csüngött.
A számok nem hazudnak
Odaléptem Arturo Beltrán mellé. A kezem már nem remegett. A levegő, amit beszívtam, tiszta volt és hűvös.
– Ricardo azt hitte, hogy mivel én csendben maradtam a pénzügyi kimutatások alatt, mert el akartam kerülni a mindennapi veszekedéseket otthon, soha nem veszem észre, mit csinál a háttérben – mondtam, miközben a mikrofonhoz léptem. A hangom stabilan és tisztán zengett a teremben. – De a könyvelés nem hazudik.
Előhúztam a táskámból egy másolatot, és feltartottam.
– Az elmúlt nyolc hónapban Ricardo a cég üzemanyagkártyáit arra használta, hogy ne csak a saját, nem létező „saját furgonját” tankolja, hanem Fernanda autóját is. Sőt… – néztem közvetlenül a férjem szemébe – az esti „üzleti utai” a városhatár szélénél lévő benzinkutaknál nem a cég áruszállítását szolgálták, hanem a magáncélú utazásait. Összesen 286 400 pesónyi hiányt halmozott fel az üzemanyag-költségvetésben, amit a logisztikai osztályunk eddig „rendszerhibának” könyvelt el.
Ricardo arca torz vonásokba rándult.
– Te… te rohadék! – ordította, és felém indult, mint egy sarokba szorított vadállat. – Tönkretettél! Miattad ment tönkre minden!
De mielőtt elérhetett volna, a cég két biztonsági őre – akiket Beltrán úr hívott be a hátsó ajtón – határozott mozdulattal megragadta a karjait, és a földre szorította.
