– Medina úr, magát a mai naptól azonnali hatállyal elbocsátjuk a Rutas del Bajíótól – mondta a vezérigazgató, miközben letette a mikrofont. – És mivel a sikkasztás és a cégvagyon rongálása bűncselekmény, a rendőrség már úton van. Az irodájában lévő személyes holmiját pedig összepakolják.
A romok alatt
Két órával később a bálterem teljesen kiürült. A zenészek elpakolták a hangszereket, a pincérek áttörölték az üres asztalokat, a vendégek pedig sietve távoztak, hogy elkerüljék a botrány utórengéseit.
A parkolóban esett az eső. A szürke furgon – az a furgon, amivel Ricardo éveken át dicsekedett a kollégáinak, amiről azt hazudta, hogy ő vette, és aminek a kulcsait annyira megalázó módon akarta elvenni tőlem az imént – ott állt a nedves aszfalton, magányosan.
Odaléptem a járműhöz, kinyitottam a vezető ajtaját a saját kulcsommal, és beültem.
A rádió még mindig alacsony hangerőn szólt. A kesztyűtartóban megláttam Ricardo otthagyott napszemüvegét és egy régi, összegyűrt blokkot. Nem sajnáltam. Sem őt, sem a hazugságait, sem azt az életet, amit egy olyan alapra épített, ahol én voltam a lábtörlő, ő pedig a gőgös király.
A telefonóm rezgett a táskámban. Arturo Beltrán hívott.
– Lucia? – kérdezte a vonal túlságos végén a vezérigazgató. – Hogy vagy? Biztosan nehéz ez most lelkileg…
– Köszönöm, Arturo, de jól vagyok – válaszoltam, miközben elfordítottam a gyújtáskulcsot. A motor mélyen, egyenletesen duruzsolni kezdett. – Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy valóban a saját útamra lépek.
– Örülök, hogy ezt hallom. Holnap reggel nyolckor várlak az irodámban. Beszélnünk kell a logisztikai igazgatóhelyettesi pozícióról. Megérdemled.
– Ott leszlek, Arturo. Köszönöm.
Letettem a telefont.
A fényszórók fénye felvillant a nedves aszfalton, miközben kitoltsam a furgont a parkolóból. A visszapillantó tükörben még egyszer utoljára láttam a cég épületének kivilágított ablakait. A hazugságok birodalma összeomlott, de a romok alatt nem én maradtam.
Én voltam az, aki végre szabadon vezethetett tovább.
