Csendben letettem a teáscsészét az asztalra. Nem álltam fel. Nem emeltem fel a hangom.
— Ülj le, Patricia.
— Ne merészelj így beszélni velem! Én vagyok az anyád!
— Az az asszony, aki ma reggel kijelentette, hogy nem vagyok a családja — válaszoltam hideg, nyugodt hangon. — Tehát most nem az anyámmal beszélek. A Caldwell Hospitality volt elnökével beszélek, aki hagyta, hogy a fia szétlopja a céget.
Vanessa előrelépett, a hangja remegett a dühtől:
— Maga elmebeteg! Tönkretette az életemet! Tudja, mennyibe került az a ruha?! Tudja, mennyit készülődtünk erre a napra?! Minden barátom ott volt! Hogy tehette ezt velünk?!
Ránéztem Vanessára.
— Ön, Miss Vance, a feljelentések szerint több mint háromszázezer dollár értékben fogadott el ellopott vállalati pénzből vásárolt ajándékokat. A gyémántnyaklánc, amit most is visel, a Caldwell Hospitality dolgozóinak nyugdíjalapjából származik. Ha öt percen belül nem veszi le, és nem adja át a jelen lévő ügyvédemnek, önt is bűnrészességgel fogják megvádolni.
Vanessa keze azonnal a nyakához kapott. Sápadtan, reszkető ujjakkal kapcsolta ki a láncot, és az asztalomra dobta.
— Ethan a börtönben van! — zokogott fel Patricia, a székre roskadva. — Kérlek, Claire… visszavonhatod a feljelentést! Te vagy a tulajdonos! Azt mondod a rendőrségnek, hogy ez csak egy családi félreértés volt! Kérlek… elveszítjük a házat, elveszítünk mindent!
Lassan felálltam az irodai székemből. Átsétáltam az íróasztal előtt, és leültem a velem szemben lévő kisasztal szélére.
— Éveken át tartottam el ezt a családot — mondtam halkan, de minden egyes szó úgy ütött, mint egy kalapács. — Amikor apa meghalt, én voltam az, aki éjszakázott, aki másodállást vállalt, hogy kifizesse a jelzálogot. Amikor Ethan kibukott az egyetemről, én fizettem ki a tartozásait. Amikor a cég összeomlott, én fektettem be a saját, vérrel-verítékkel megkeresett pénzemet, hogy ne kerüljetek az utcára.
Patricia könnyes szemmel nézett rám:
— És én hálás voltam, Claire… esküszöm, hálás voltam!
