A kulcs nem fordult el.
Beatrice felvonta a szemöldökét, majd erősebben megpróbálta. A zár meg sem mozdult.
— Julian, drágám, mi van ezzel a zárral? — kiáltotta hátra. — A személyzet már megint elfelejtette megolajozni?
Julian odalépett, átvette a kulcsot, de a zár makacsul hallgatott. A lakatos-szolgálat ugyanis péntek délután az összes meglévő zárat lecserélte a birtokon, s a biztonsági kódokat is törölték.
Mielőtt Julian kopogni tudott volna, a hatalmas tölgyfa ajtó belülről lassan kinyílt.
Kiléptem a verandára.
Julian megtorpant. Az arca egy pillanatra elfehéredett, de gyorsan megpróbálta felvenni a megszokott, magabiztos, ügyvédi maszkját.
— Claire… — lépett előre egy lépést. — Nem kellett volna itt lenned. Megbeszéltük Beatrice-szel, hogy csak holnap találkozunk. Chloe fáradt, át kell öltöznie.
— Valóban? — néztem rá hidegen, s a karomat összefontam a mellkasom előtt. — Azt hittem, megbeszéltétek, hogy átvehetem az egyik felső szobát, amíg a te ügyvédjeid mindent el nem intéznek.
Beatrice felháborodottan lépett fel a lépcsőn.
— Ne tegyed itt a drámát, Claire! — csattant fel az anyósom. — Tudod jól, hogy mi a helyzet! Chloe gyermeket vár! Az unokámat hordja a szíve alatt! Ennek a háznak stabil környezetet kell biztosítania a családunknak. Te karrierista vagy, van elég pénzed, hogy vegyél magadnak egy lakást a belvárosban!
— Beatrice, hallgass — sziszegte Julian, ahogy észrevette a mögöttem álló két egyenruhás seriffet és Arthurt, akik most léptek ki a verandára.
— Mi ez? — kérdezte Julian, s a hangjába először vegyült valódi pánik. — Claire, mit művelsz? Rendőröket hívsz a saját férjedre?!
— Te nem a férjem vagy, Julian — léptem közelebb a lépcső széléhez. — Te egy csaló vagy. És a nők, akiket magaddal hoztál, bűnrészesek.
Arthur Sterling előrelépett, s egy vastag iratcsomót nyújtott át Juliannek.
