2. Fejezet: A végrendelet és a kulcs
A temetés utáni napon anyám házában ültünk a lányokkal, Nora-val és Caitlinnel, valamint Joe-val. Az ügyvéd, egy idős, kopaszodó úr, előhúzta a borítékot, amelyben Margaret utolsó rendelkezései lapultak. A legtöbb dolog logikus volt: a ház egyenlő arányban a lányoké és enyém lett, a kis pénzügyi tanácsadó cég részvényeit eladják, a pénzt pedig jótékonyságra fordítják.
De az utolsó bekezdésnél az ügyvéd hangja megakadt.
“A Birchwood Lane-i ház hátulsó kertjében álló vörös tölgyfa körüli harminc négyzetméteres terület kizárólagos birtokjoga, valamint a fa alatti rejtett doboz tartalma Sarah Beaumont-ot, és kizárólag őt illeti meg. Ha Joe Beaumont valaha is megközelíti azt a területet az engedélyem nélkül, a tulajdonjog azonnal érvényét veszti.”
A szobában hirtelen annyira csend lett, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését.
Nora ránézett az apjára, majd rám.
– Anya… mi ez? Mi van a fa alatt? Miért tiltja meg apának, hogy ott járjon?
Joe felállt az asztaltól. Az arca fakóbb volt, mint a papír, amit az ügyvéd a kezében tartott.
– Ez… ez őrület – mondta Joe, és a hangja furcsán remegett. – A te anyád soha nem kedvelt, Sarah. Ezt te is tudod. A halála után is meg akar alázni. Ne törődj vele! Hagyjuk ezt a fát a fenébe, adjuk el a házat!
– Nem – mondtam, és a hangom olyan hideg és kemény volt, amilyet még saját magamtól sem hallottam soha. – Nem adjuk el. És nem hagyom abba.
Aznap délután, miután a lányok elmentek, nem vártam meg a sötétet. Kimentem a szerszámoskamrába, elhoztam anyám régi, acélból készült ásóját, és egyenesen a vörös tölgyfa felé vettem az irányt.
3. Fejezet: A harmincéves titok
A föld kemény volt, mintha évtizedek óta senki sem lazította volna meg – kivéve azokat az éjszakákat, amikor Joe a bottal körbejárta. Ástam. Az izmaim sajogtak, a tenyerem feltört a nyél súrlódásától, de nem álltam meg.
