A kiállítás: Az elhallgatott évek és az igazság
A telefonom lassan kicsúszott a kezemből, ahogy a nő szavai visszhangoztak a fejemben: „Tudni akarod, mi történt azzal a fiúval, akit tíz éve elhagytál?”
Tíz év. Tíz hosszú évig próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy helyesen cselekedtem. Azt hajtogattam magamnak, hogy a fiú nem az én vérem volt, hogy csak a feleségem emléke miatt viseltem el őt, és hogy a halála után már semmi sem kötött minket össze. De azon a szombati napon, amikor beléptem a belvárosi elegáns galéria márványpadlós termébe, a lábaim nehezek voltak, mint az ólom.
A teremben halk klasszikus zene szólt, elegáns ruhába öltözött műgyűjtők, kritikusok és vendégek pezsgőspohárral a kezükben beszélgettek. A falakon hatalmas, sötét tónusú, mégis megrendítően élő festmények függtek.
Mielőtt megnézhettem volna a képeket, egy negyven év körüli, elegáns nő lépett hozzám. Ő volt az, aki felhívott.
– Örülök, hogy eljött, Miklós – mondta halkan, de komolyan. – A nevem Anna, én vagyok a galéria vezetője.
– Hol van ő? – kérdeztem rekedt hangon, miközben a tömeget pásztáztam. – Hol van Dávid?
Anna szomorúan rácomorodott, és a terem belső, csendesebb szeglete felé intett.
– Dávid nincs itt, Miklós. Dávid két hónappal ezelőtt elhunyt. Egy súlyos, örökletes szívbetegség végzett vele… ugyanaz a betegség, amely tizenegy éve az édesanyját is elvitte.
Megdermedtem. A levegő bent rekedt a tüdőmben. A vér kiment az arcomból.
– Meghalt…? – suttogtam hitetlenkedve. – De hát akkor… miért hívott ide? Mi ez a kiállítás?
– Ez a kiállítás Dávid életműve – felelte Anna. – És az egész gyűjtemény egyetlen embernek szól. Magának.
A képek beszélnek: Dávid titka
Anna odavezetett a kiállítóterem főfalához, amelyet egy vastag, sötétvörös függöny választott el a terem többi részétől. Kihúzta a függönyt, és mögötte egy tucatnyi festmény tárult a szemem elé. A képek kronológiai sorrendben mutatták be egy kisfiú és egy férfi életét.
