Az első festményen egy hatéves kisfiú állt a sötétben, rettegve, miközben egy árnyékos férfi alakja elhagyja a házat. A képről áradt a magány és a cserbenhagyottság érzése. Ez volt Dávid vér szerinti apja, aki elhagyta őket.
A második festményen ugyanez a kisfiú ült egy világos szobában, és egy férfi mosolyogva nyújtott felé egy játékot. A férfi én voltam. A kép címe ez volt: „A megmentő, aki nem kért semmit.”
A harmadik festményen az édesanyja temetése volt látható. Én álltam a sír mellett, kővé dermedt arccal, miközben a háttérben a kisfiú nem az anyját siratta, hanem engem nézett aggódva.
A szemeim megteltek könnyel, ahogy a képeket néztem. Nem értettem. Én mindig azt hittem, hogy Dávid hideg volt velem, hogy utált engem, és hogy csak eltűrt a házban.
– Dávid nem utálta önt, Miklós – szólalt meg Anna halkan. – Dávid rajongott önért. De gyerekkorától kezdve hordozott egy szörnyű titkot, amit az édesanyja kért tőle, hogy soha ne mondjon el magának.
– Milyen titkot? – kérdeztem remegő ajakkal.
Anna előhúzott a táskájából egy elnyűtt, kézzel írt naplót és egy lezárt borítékot.
– Az édesanyja, mielőtt meghalt, elmondta Dávidnak, hogy a betegsége örökletes. Dávid tudta, hogy fiatalon meg fog halni. És tudta, hogy maga, Miklós, mennyire összetört az anyja halála után. Dávid látta, hogy maga képtelen volt elviselni a gyászt. A fiú azt hitte, ha maga szereti őt, és ő is meghal, az teljesen elpusztította volna magát. Ezért amikor maga aznap elküldte őt a házból… Dávid szándékosan nem könyörgött. Szándékosan nem ellenkezett. Hagyta, hogy maga gyűlölje őt, mert úgy gondolta, ha gyűlöli őt, nem fog fájni a halála.
Az utolsó levél
Kinyitottam a remegő kezemben lévő borítékot. Dávid kézírása volt benne, a kézírás, amit tíz éve nem láttam:
“Drága Nevelőapám!
*Ha ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok az élők sorában, és a kiállításom ajtajai megnyíltak előtted. *
