A következő nap reggelén a Mexikóváros központjában található földhivatal és a gazdasági bíróság épülete előtt a napfény élesen sütött a márványhomlokzatodra. Rodrigo és az anyja, Ofelia ott álltak a bejáratnál, magabiztosan, mint akik azt hitték, hogy a régi családi kapcsolatok és a fenyegetések elegendőek lesznek ahhoz, hogy Lucíát megtörjék. Mellük mellett egy idegen nő is állt – Karina, a terhes fiatal nő, aki idegesen simogatta a hasát, és türelmetlenül várta, hogy átvehessék az új otthon kulcsait.
Amikor Lucía fekete autója megállt a főbejáratnál, és a lány – egy elegáns sötét öltönyben, az arcán lévő véraláfutást napszemüveggel elfedve, de egyenes derekkal – belépett a csarnokba, Rodrigo arca eltorzult a dühtől.
– Te… te hogy merted kihívni a rendőrséget?! – kiabált Rodrigo, és hirtelen Lucía felé lépett. – Te hálátlan dög! Aláírod a papírokat, átadod a házat, és azonnal eltűnsz az életünkből, különben…
– Különben mi, Rodrigo? – hallatszott egy harmadik, határozott hang a kapu felől.
Licenciado Madero, az Altura Desarrollos cég vezető jogi képviselője lépett be a csarnokba, mögötte négy rendőrtiszt kíséretében. A kezében egy vastag, hivatalos iratcsomó volt, piros pecsétekkel ellátva.
Ofelia elfehéredett, és a fiához kapott.
– Fiam… mi ez? Miért van itt a rendőrség?
Madero ügyvéd hideg, hivatalos mosollyal nyújtotta át a dokumentumokat Rodrigo kezébe.
– Rodrigo Salgado úr és Ofelia asszony. A mai napon a gazdasági bíróság és a cégfelügyelet jóváhagyta Lucía Salcedo asszony rendkívüli indítványát. Mivel az Altura Desarrollos tőkéjének 70%-a és a Lomas de Chapultepec-i ingatlan kizárólagosan Lucía asszony nevén van, és semmilyen közös vagyonkezelési jog nem illeti meg önöket, a cég irányítási jogát a mai nappal visszavonjuk, a számlákat zároljuk, és az ingatlanból való azonnali kitelepítési parancsot kiadjuk.
Karina felsikoltott, és a kezével a szájához kapott.
– Hát ez a ház… nem a miénk? Hol fogunk lakni a babával?!
