Rodrigo arca halotti sápadt lett. A papírok remegtek a kezében.
– Lucía… ne csináld ezt! Mi… huszonnégy órája még házasok voltunk! Megbeszélhetjük! Karina csak egy…
Lucía lassan levette a napszemüvegét. A tekintete olyan mély és hideg volt, mint a téli éjszaka. Egy lépéssel közelebb lépett a volt férjéhez, és tisztán, mindenki számára érthetően mondta:
– Házasok voltunk, Rodrigo, amíg meg nem próbáltatok eltaposni, meg nem aláztatok, és ki nem akartatok fosztani a saját otthonomból. De ez a birodalom – amiről azt hittétek, hogy a tietek – az én verejtékemből és az én pénzemből épült. A bíróságon bejelentettem a családon belüli erőszak miatti távoltartási végzést, a cégcsalási eljárást pedig elindítottuk Karina és a te nevedre is. A játék véget ért.
A rendőrtisztek határozottan odaléptek Rodrigóhoz és Ofeliához. A bilincs hideg kattanása törte meg a márványcsarnok fojtogató csendjét. Karina sírva fordult meg, és a táskáját kapkodva rohant ki az épületből, magára hagyva a férfit, aki a gőgje és a kapzsisága miatt mindent elveszített.
Három héttel később Lomas de Chapultepec csendes utcájában a napfény kellemesen melegítette a Lomas de Chapultepec-i ház ablakait.
Lucía a tágas nappaliban ült, a kávéját kortyolgatta, miközben a laptopján az Altura Desarrollos friss, tiszta pénzügyi kimutatásait nézte. A régi vihar elvonult; a cég újra a saját kezében volt, az erőszakos múltat pedig végleg maga mögött hagyta.
Mély levegőt vett. A mellkasa nem fájt, a léptei biztosak voltak, és a jövője – amely mostantól kizárólag a saját akarata szerint alakult – tiszta és fényes volt, mint a tavaszi égbolt.
