A magas rangú tiszt hangja hirtelen elhalkult, de a kérdés súlyától a kezelőhelyiségben lévő összes felesleges zaj – a monitorok monoton sípolása, a légzésfigyelők kattogása – háttérbe szorult.
Dr. Trevor Landry a fejét rázva, ideges mosollyal lépett előre.
– Főtiszt úr, kérem, ne törődjön ezzel a nővérrel! – mondta Landry, miközben a kezével elutasító mozdulatot tett. – Ez a személy épp most szegezte szembe magát a kórház adminisztratív szabályzatával. Jogosulatlan ellátást nyújtott egy civildokumentumok nélküli gyereknek. Jelentenem kell az esetet a katonai parancsnokságnak!
Dale Kimball, a beteghozzáférési igazgató is helyeslően bólogatott, és gyorsan hozzáteszte:
– Pontosan. Teljesen fegyelmezetlen viselkedés. Megsértette a beléptetési protokollokat.
A tiszt azonban – akinek váll-lapján a csillagok és a tengerészeti jelvények a magas beosztását jelezték – rájuk sem nézett. A tekintete szilárdan Paige ezüstszínű kitűzésén tapadt, amelyet a nővér a fehér egyenruháján, közvetlenül a névtáblája alatt viselt.
A múlt árnyai
Paige nemhogy nem húzta össze magát, mint ahogy azt a kollégái az elmúlt három évben megszokták, hanem egyenesen állt. A vállai kiegyenesedtek, az arca pedig teljesen megnyugodott. A csendes, lágy hangú nővér, akit senki sem vett komolyan a folyosókon, hirtelen olyanná vált, mint egy vihar előtt álló szikla.
– Azt kérdezte, honnan vannak ezek a delfinek, tiszt úr? – szólalt meg Paige, és a hangja hűvös volt, de tisztán csengett a teremben. – Tíz évvel ezelőtt kaptam őket. Amikor még nem a kórházak fehér csempéit mostam fel vagy adagoltam az oxigént a folyosókon, hanem a USS Miami nukleáris támadó tengeralattjáró főhadnagya voltam, mint a hajó orvosi tisztje és merülési specialistája.
A teremben állók lélegzete is elakadt.
Landry arca hirtelen kinyílt, a szemei kikerekedtek.
– M-micsoda? Te… te tengerészgyalogos… illetve tengeralattjárós tiszt voltál?
