Dr. Trevor Landry lábáról hirtelen elszállt az erő. A telefonja, amivel korábban a videókat nézte, kicsúszott a kezéből, és nagy csattanással a földre esett a képernyőjével lefelé.
Mabel mosolya
A nagy sürgés-forgásban a folyosón katonai rendészek és fekete öltönyös adminisztrátorok jelentek meg, de Paige már nem figyelt rájuk.
Letérdelt a hordágy mellé.
Mabel oxigénszintje a monitoron lassan visszatért a normális, egészséges 98 százalékra. A kislány arcáról lelohadt a halálsápadt kék árnyalat, a bőre újra élettel teli lett, és a szemei lassan kinyíltak.
– Nővér… – suttogta Mabel, és a hangja már stabilabb volt. – Ugye… ugye nem visznek el taxival?
Paige elmosolyodott, és a tenyerébe fogta a kislány apró, meleg kezét. Az arcán lévő feszültség, amit az elmúlt három évben magával hozott, hirtelen mintha mind leolvadt volna.
– Nem, Mabel – mondta lágyan, de olyan határozott hangon, ami nem tűrt ellentmondást. – Senki sem küld sehova. És ígérem, amíg én itt vagyok, senki nem fog bántani téged.
A sarokban, a takarója alatt egy apró, poros táska lapult. Mabel megkönnyebbülten felsóhajtott, és az ujjait szorosan belefonta Paige egyenruhájának ujjába.
Kint, a kórház kapujában a szitáló eső lassan elállt, és a felhők között átütött a délutáni napfény. A belső folyosón pedig Varga kapitány hangja hallatszott, ahogy Landrynek és Kimballnak olvasta a fejükre a katonai törvénykönyv paragrafusait.
Paige tudta, hogy a holnapi nap nehéz lesz. Újra fel kell építenie a saját életét, talán el kell hagynia ezt a helyet, és egy új, tiszta fejezetet kell nyitnia. De miközben a kislány egyenletes légzését hallgatta, mélyen a szívében érezte: a vihar elvonult, és ő végre újra ott van, ahová tartozik – a frontvonalban, ahol az életet védik.
