– Harrison… a lábam szétesik – mondtam halk, megfontolt hangon, elrejtve a telefonomat a combom alatt. – A csavarok elmozdulhatnak. Nyílt töréssé válhat. Ha most azonnal nem adod oda a fájdalomcsillapítómat és nem hívsz mentőt, maradandó nyomorék leszek.
Harrison lement a két kis betonlépcsőn, és megállt tőlem két lépésre. Leguggolt, pontosan úgy, mint amikor a folyosón lerúgták a mankómat.
– Evelyn, te még mindig nem érted a helyzetedet, ugye? – mondta halk, fenyegető suttogással. – Anya évek óta elviseli, hogy ebben a házban parancsolgatsz. Az ő fia vagyok. Miatta vagyok az, aki vagyok. Neked semmi jogod nem volt belenézni a könyvelésembe. Azt hitted, megsemmisítetted azt a kurva pendrive-ot? Azt hitted, zsarolhatsz vele?
– Én nem zsaroltalak, Harrison – válaszoltam, belenézve a szemébe. – Én csak meg akartam menteni a házasságunkat. Meg akartam adni a esélyt, hogy feladd magad és jóvátedd, amit tettél.
Harrison felnevetett. Egy száraz, gonosz nevetés volt.
– Jóvátenni? Ne légy nevetséges! Heti félmillió dollár forgott át azokon a számlákon! Azt hiszed, lemondok arról az életről egy olyan karót nyelt könyvelő miatt, mint te? Most szépen itt maradsz a garázsban. Ha eléggé fájni fog a lábad, és ha eléggé megéhezel, aláírod a papírokat, amiket holnap eléd teszek.
– Milyen papírokat? – kérdeztem, miközben a kezem elmozdult a zsebemben lévő telefon felé. A kijelzőn futott a hangfelvétel.
– Átruházod a ház kizárólagos tulajdonjogát anyámra. És aláírod, hogy a vállalkozásaimban minden pénzügyi döntést te hoztál meg mint független tanácsadó. Ha bármi lebukás lenne, te mész a börtönbe, Evelyn. Te vagy a szakértő. Senki nem fogja elhinni, hogy én irányítottalak.
Ebben a pillanatban Margaret lépett ki a lépcső tetejére. A csipkés, selyem köpenyem volt rajta, amiért éveken át dolgoztam. Egy pohár bort tartott a kezében.
