– Még mindig beszélgetsz ezzel a nyomorékkal, Harrison? – kérdezte megvetően. – Hagyd ott. Hideg a beton, majd gyorsabban átgondolja a dolgokat. És zárd be az ajtót, mert behúz a hideg a nappaliba!
Harrison felállott, és elmosolyodott.
– Hallottad anyámat, Evelyn. Holnap reggel találkozunk. Remélem, addigra megtanulod, hol a helyed.
Megfordult, hogy felmenjen a lépcsőn.
– Harrison – szóltam utána. A hangom olyan nyugodt és tiszta volt, hogy mindketten megtorpantak.
Harrison visszanézett.
– Mi az?
– Nem pusztítottam el a pendrive-ot – mondtam, miközben lassan feltartottam a kezemet, amelyben a fémlemezt szorongattam. – És tizenöt perccel ezelőtt az egész anyagot elküldtem az FBI pénzügyi bűnözési osztályának. Valamint az egész beszélgetésünket rögzítettem.
Harrison arca egyetlen másodperc alatt változott meg. A gőgös, magabiztos álarc lehullott, és átadta a helyét a puszta, tébolyult rettegésnek.
– Mi… mit mondtál?! – ordította el magát, és visszarrohant a lépcsőn.
– Harrison, mit beszél ez a nő?! – visította Margaret a lépcső tetejéről, elejtve a borospoharat, ami darabokra tört a betonon.
Harrison felém vetette magát, hogy kikapja a kezemből a pendrive-ot és a telefonomat, de abban a pillanatban a garázs külső, automata kapuja hatalmas robajjal megremegett, majd szirénák éles, üvöltő hangja töltötte be a csendes éjszakát.
4. Fejezet: A szövetségi csapás
A kinti felhajtón kék és piros fények pásztázták át a garázs kis ablakait. Fékek csikordultak, ajtók cspódtak.
– Szövetségi rendőrség! Nyissák ki az ajtót! – dörrent meg egy hang a hangosbeszélőn keresztül.
Harrison megtorpant a lépcső alján. A szemei tágra nyíltak, a légzése heves és szaggatottá vált.
– Nem… ez nem lehet… ez nem történhet meg! – dadogta.
– Harrison! Csinálj valamit! – kiabált Margaret pánikba esve. – Hívd a rendőrséget! Betörők vannak kint!
– Anya, az FBI az! – üvöltötte Harrison, teljesen elveszítve az eszét.
