A kisfiú a férfi méregdrága öltönyébe fúrta az arcát. „Gondolod, hogy életben marad? Ugye nem hagy el engem?” – zokogta a gyermek.

Alexander álla megremegte. Szorosan átkarolta a fiút, s életében először nem a milliárdos üzletemberként, hanem apaként reagált. „Esküszöm neked, Matthew… soha többé nem hagyjuk, hogy bárki bántsa őt. És téged sem.”

A kórház intenzív osztályán az orvosok azonnal átvették Elenát. Kiszáradás, hipotermia, többszörös bordatörés és súlyos zúzódások – a diagnózis rémisztő volt. Az orvosok szerint ha Matthew nem kapaszkodik abba a szemeteskonténerbe egész éjszaka, Elena néhány órán belül meghalt volna a lezárt fémkastélyban.

Amíg Elenát műtötték, Alexander az üvegfal túloldalán állt, kezében a kisfiú apró, koszos kezét tartva. Intett a személyi titkárának és a magánnyomozócsapatának.

„Mindent tudni akarok” – mondta Alexander a telefonba halkan, de fojtogató dühvel. „Ki tette ezt vele? Hol volt az elmúlt hét évben? És ki zárta be abba a konténerbe?”

A válaszok hamarabb érkeztek, mint várta, de sötétebbek voltak, mint azt bármikor is el tudta volna képzelni.

A hét évig tartó fogság

Három nappal később Elena állapota végre stabilizálódott. Amikor kinyitotta a szemét, Alexander ült az ágya mellett, Matthew pedig a lábánál aludt békésen, tiszta ruhában, biztonságban.

Elena szeméből kicsordultak a könnyek, ahogy meglátta őket. Alexander gyengéden megfogta a nő vékony, sebes kezét.

„Itt vagyok, Elena” – mondta halkan. „Biztonságban vagytok. De kérlek… mondd el, mi történt.”

Elena szaggatottan, megtört hangon kezdte el mesélni a rémálmot, ami hét évvel ezelőtt kezdődött.

Azon az éjszakán, amikor eltűnt, nem önszántából hagyta el Alexandert. Elenát elrabolták. És a rablás mögött nem más állt, mint Alexander saját üzlettársa és unokatestvére: Julian Vance.