– Elena – mondta Claudia halkan, de határozottan, miközben letett az asztalra egy hivatalos meghatalmazást és a cég nevére kiállított igazolást. – Emlékszik, amikor a szerződést aláírtuk? Azt mondta, hogy ha a bérlő vagy a szerződő fél idő előtt le akarja mondani vagy törölni akarja a rendezvényt, pontosan mennyi időbe telik a folyamat?
Elena felnézett, kissé meglepődve.
– Nos… körülbelül kilenc percbe, ha minden beszállítót, a cateringet és a konyhát azonnal értesítünk, és a fennmaradó részleteket rendezzük. De… miért kérdezi, Claudia asszony? Hiszen Mauricio úr fizette az előleget, és a fennmaradó 112 000 pesót is most kellene kifizetnie a főétel felszolgálása előtt…
Claudia a fekete kártyát – Mauricio pótkártyáját, ami a saját hitelkeretéhez kapcsolódott – az asztalra csúsztatta.
– Az előleget a számlámról fizette, de a maradék 112 000 pesót ma este én nem hagyom jóvá. A szerződést én írtam alá, mint a rendezvény igazi finanszírozója. És a mai nappal, a mai órában, azonnali hatállyal lemondom ezt a bankettet.
Elena szemei kiugradtak a helyükről.
– De… de a vendégek! A torta! Mauricio úr meg fog ölni!
– Mauricio úrnak megvolt a maga kilenc perce, hogy emberként viselkedjen – mondta Claudia hideg mosollyal. – Most a törlés következik. Csinálja a dolgát, Elena.
Visszatérve a terembe, Claudia a helyén ült, és megvárta, amíg Mauricio befejezi a beszédet.
– …és most – mondta Mauricio a mikrofonba, miközben Cristina felé kacsintott –, kérem a konyhát, hogy hozza ki a fenséges vacsorát! Ünnepeljünk!
A zenekar hirtelen megállt. A terem oldalában lévő nagy kétszárnyú ajtók kinyíltak – de nem a pincérek jöttek ki tálcákkal a kezükben. Elena Robles lépett ki a mikrofonhoz, a kezében egy hivatalos papírral, míg a konyha felől a személyzet csendesen elkezdte lekapcsolni a pultok fényét.
