– Hölgyeim és uraim – mondta Elena, és a hangja rideg volt és hivatalos –, sajnálattal értesítem Önöket, hogy a mai bankettet a szerződést aláíró és a finanszírozást biztosító fél utasítására, azonnali hatállyal töröltük. A konyha bezárt, a cateringet lemondtuk. Kérem, fáradjanak ki a ruhatárba.
A teremben a zene elhallgatott. Egy másodperc múlva olyan síri csend lett, hogy egy gombostű leesését is meg lehetett volna hallani.
Mauricio az arcán lévő mosollyal a mikrofonhoz lépett.
– Milyen hülye vicc ez?! – kiabált, és a homloka vörösödni kezdett. – Elena! Én vagyok a főnök! Én béreltem ezt a termet!
Elena hidegen nézett rá.
– Nem, Mauricio úr. A termet Claudia asszony, a felesége bérelte, az ő cégének és a saját hitelkeretének a terhére. És ő most éppen törölte a megrendelést.
Mauricio hirtelen hátrafordult, és a feleségére nézett. A szemei kiugradtak a helyükről, a színe elszállt, és az öklét megremegett.
– Claudia… te… te megőrültél?! Mit csinálsz?! Hogy merészelsz megalázni a vendégeim előtt?!
Claudia lassan felállt az asztaltól. A sötétkék ruhájában, egyenes derékkal, méltóságteljesen lépett előre a terített asztalok között. A vendégek döbbenten fordultak el tőle, majd Mauricio felé. Ofelia a székeszékébe kapaszkodott, és Cristina az arcát a kezébe temetve próbált láthatatlanná válni.
Claudia megállt a színpad szélén, közvetlenül a férje előtt.
– Megalázni téged, Mauricio? – kérdezte Claudia tisztán, hűvösen, de olyan hangon, amit a mikrofon a terem minden sarkába eljuttatott. – Húsz éven keresztül én ittam meg a hideg tejet, én hagytam, hogy elrejtsd a sikereimet, én fizettem a számláidat, a műhely adósságait, a húgod fiának az egyetemét, sőt, még az anyád fogorvosát is. És te ma reggel egy tányér hideg csirkével és azzal a gőggel jöttél, hogy «senki sem él itt ingyen, még a feleségem sem».
Mauricio levegőért kapkodott.
– Te… te fizetted? De hát… a pénz… a műhely…
