– A műhely évek óta csődben van, Mauricio. Az egyetlen dolog, ami életben tartotta a te „birodalmadat”, az az én fizetésem és a hitelkeretem volt, amit te a teherautókra, a bulikra és a barátnődre, Cristinára pazaroltál.
A teremben felmordultak a vendégek. Cristina hirtelen felpattant a kettes asztaltól, és a táskáját ragadva kiszaladt az ajtón.
Mauricio arca torz volt a dühdtséggel. Rátámadt volna a feleségére, de a terem két biztonsági őre – akiket Elena hívott ki a törlés pillanatában – azonnal elállta az útját.
– És még valami, Mauricio – mondta Claudia, miközben előhúzta a táskájából a kulcsait és a fekete kártyát, és a lábágyra ejtette. – A ház, amiben élünk, a saját nevemre szól. A bankszámláimat zároltam a számodra. A fekete kártyádat letiltottam. Holnap reggel az ügyvédem küldi a válási papírokat és a kilakoltatási végzést a műhelyre.
Mauricio a térdeire rogyott a fényűző szőnyegen. A gőg, a nagyképűség, a nyolcvan vendég előtt eljátszott „sikeres üzember” illúziója egyetlen pillanat alatt rombadőlt.
Claudia hátrafordult, és egyetlen szót sem szólt többet. Kilépett az üvegajtaján a hűvös, csillagos éjszakába. A telefonja megcsörrent a táskájában: az irodából hívták egy új, fontos nemzetközi szerződés miatt.
Mosolygott, felvette a telefont, és elindult a jövője felé. A kilenc perc véget ért; az igazi élet most kezdődött.
