Mateo lassan megfordult. A lámpa fénye megvilágította az arcát, amely most teljesen mentes volt attól a szelíd, alázatos kifejezéstől, amelyet az elmúlt hat napban mutatott.
– Nem várt rá, Don Aurelio – mondta Mateo halk, de jéghideg hangon. – Mert maga pontosan tudta, hogy soha nem fog visszatérni.
Az öregember megtorpant. A botja koppant a fahuzaton, és a barna hibrid kutya, Canelo, aki addig Mateo lábánál aludt, halkan felmorgott, majd odasétált a szoba sarkában álló ódon, lelakatolt tölgyfa ládához.
Mateo a hátizsákjához nyúlt. Nem sietett. Lassan kihúzott belőle egy megsárgult, de gondosan megőrzött bőrmappát, amelyből egy halom régi dokumentum, fényképek és egy kézzel írt napló került elő.
– Maga azt hitte, én csak egy idegen vagyok, aki az útszélről csöppent ide, hogy munkát kérjen – folytatta Mateo, miközben a lámpa mellé helyezte az iratokat. – Azt hitte, a sors hozott ide. De a sorsnak ehhez semmi köze. Apám utolsó kívánsága volt, hogy eljöjjek ide, és befejezzem azt, amit ő nem tudott.
Aurelio arca elfehéredett. Lélegzete elakadt, ahogy a lámpafényben megpillantotta a mappa tetején lévő aláírást.
– Az… az nem lehet – suttogta az öreg. – Ő meghalt. Évtizedekkel ezelőtt meghalt.
– Nem halt meg abban a balesetben, Don Aurelio. Maga hagyta ott a folyóparton, amikor elvette tőle a földek tulajdoni lapját és a családi végzést. Apám túlélte azt az éjszakát, de a lábát elveszítette, és a nevét is el kellett temetnie, mert maga elhitette a faluval, hogy ő volt a tolvaj.
Mateo odalépett a szoba sarkában lévő lelakatolt ládához, és a zsebéből elővett egy régi, rozsdás kulcsot – pontosan ugyanolyan kulcsot, amilyet Aurelio a nyakában hordott a ruhája alatt.
– És a fia… – mondta Mateo, ahogy a kulcsot a lakatba illesztette – …a fia nem szökött el a városba, ahogy maga mindenkinek hazudta. A fia megtudta, mit tett maga az apámmal. Megtalálta ezeket a leveleket azon a végzetes éjszakán, és számon kérte magát.
