A kulcs kattant. A rozsdás lakat lepattant a ládáról. Don Aurelio felkiáltott, és előrelépett, hogy megállítsa a fiút, de a lába megcsuklott, és a padlóra roskadt.
Mateo felnyitotta a nehéz fa fedeles ládát. A belsejében nem régi ruhák vagy szerszámok voltak, hanem a birtok eredeti, hamisítatlan alapító okiratai, egy sor lepecsételt bírósági levél, és egy véres, elhalványult jegyzetfüzet.
– Az fia nem hagyta el magát, Don Aurelio – mondta Mateo, miközben kiemelte a jegyzetfüzetet. – A fia aznap éjjel elindult, hogy megkeresse az apámat, és visszaadja neki, ami az övé. De maga utánament. A kerítésnél, ahol most én dolgoztam ezen a héten… ott ért véget a vitájuk. Maga meglökte őt a sötétben, és ő átesett a régi kút szélén.
Az öreg zokogni kezdett, a fejét a kezébe temetve. A ház felett átvonuló vihar villámlása megvilágította a szobát, árnyékot vetve a falon függő képre.
– Én… én nem akartam – nyögte Aurelio. – Baleset volt… Sötét volt…
– És maga eltemette a titkot – folytatta Mateo keményen. – Betemette a kút nyílását, és ráhúzta a kerítést. Aztán leült az ablak melletti székre, hogy senki ne menjen a kút közelébe. Azért nem engedett senkit arra a székre ülni, mert onnan pontosan rálátni arra a helyre, ahol a saját fia és az apám igazsága el van temetve.
Mateo elővett a zsebéből egy telefonkészüléket, és bekapcsolta. A kijelzőn egy már elküldött üzenet és egy élő nyomkövető hívás látszott.
– A hét nap lejárt, Don Aurelio. A kerítést kijavítottam, ahogy ígértem. De nem azért javítottam meg, hogy megvédjem a birtokát… hanem mert alatta megtaláltam, amit kerestem. A hatóságok és az ügyvédem már úton vannak. A bizonyítékok a kezemben vannak, és az apám neve végre tisztázódik.
A távolban szirénák hangja keveredett a dörgéssel. Aurelio lassan felnézett a fiúra, szemében a teljes vereség és a megkönnyebbülés különös keverékével.
