Mercedes meghívta Tomászt, hogy jöjjön be, míg Clara elment ételt és tejet venni. Nedves volt egy ablak mellett, egy megjavított asztal és négy különböző szék. A falon fényképek lógtak takarítási napokról, szolidaritási nassolnivalókról és javításokról. Daniel szinte mindegyikben megjelent, mosolygó emberek között.
“Az anyád sokszor jött erre a környékre,” mondta Mercedes. Mielőtt megbetegedett volna, segített egy leveskonyhát szervezni a plébánia területén. Sosem kérdezte meg senkitől, mennyit keresett, vagy miért jutott oda.
Tomás felismerte Elenát egy sárgás fényképen, a Mercedes mellett, amint ételt osztott. Emlékezett rá, hogy akkor panaszkodott, mert a felesége túl sok délutánt töltött idegenekkel.
Daniel kinyitott egy fiókot, és elővett egy borítékot, amely a sarkából összehajtott. Nem volt zárva. Annyiszor elolvasta, hogy a papír kezdett kilátszódni a redőkben.
“17 éves koromban adta nekem. Tudtam, hogy egyszer vitatkozni fogunk arról, mit akarok kezdeni az életemmel. Megkért, hogy adjam oda neked, amikor hallgathatsz anélkül, hogy azt gondolnád, valaki el akarja venni, amit felépítettél.
“Megígérte, hogy egyszer újra meghallgatsz rám,” mondta Daniel. Sosem tudtam, hogy igaza van-e.
Thomas felismerte a kézírást. Elena nem bírálta őt ambíciója vagy az áldozatok miatt, amelyek a cég felépülését tették. Emlékeztette arra, amikor egy kis lakásban éltek, és arról álmodtak, hogy Danielnek olyan lehetőségeket adnak, akik soha nem kaptak meg.
Ekkor egy aláhúzott kifejezés jelent meg: “Ne keverjétek össze, hogy a fiunknak jövőt adunk azzal, hogy eldöntjük a jövőjét helyette.” Lentebb Elena azt írta, hogy a fiú tehetsége volt a számokhoz, de rendkívüli képességgel is rendelkezik, hogy felismerje mások fájdalmát. Könyörgött Thomasnak, hogy ne rontsa el ezt a tulajdonságot azzal, hogy megpróbálja neki másolatot készíteni magából.
