A videó felvételén 02:47-kor a hálószoba ajtaja lassan, szinte hangtalanul kinyílt. Sofia lélegzetvisszafojtva figyelte a telefon apró képernyőjét. A sötétből Richard alakja bontakozott ki, de nem úgy nézett ki, mint nappal. Nem a halk szavú, meggörnyedt vállú, tiszteletreméltó üzletember volt, aki óvatosan lépkedett a házban. Határozott, kimért mozdulatokkal lépett az ágyhoz.
Sofia szíve a torkában dobogott. Felkészült a legrosszabbra. Meglátja majd, hogy a férfi bántja? Vagy valami olyan szörnyűséget tesz vele, amitől egész életében retgett?
A képernyőn Richard megállt az ágy mellett. Egy hosszú percre teljesen mozdulatlan maradt, csak nézte az alvó lányt. Aztán térdre ereszkedett a parkettán. Kezeit összekulcsolta az ágy szélén, fejét a matracra hajtotta, és a teste megremegett. Nem érintette meg Sofiát. Halkan, fojtott hangon beszélni kezdett hozzá – vagy inkább magában beszélt, miközben a lány mélyen aludt a gyógyszerektől. A kamera mikrofonja alig tisztán, de rögzítette a szavait:
„Istenem, bocsásd meg nekem… Annyira hasonlítasz rá. Minden mozdulatod, a hajad illata… De te nem ő vagy. És én hamisítványt vettem a pénzemen.”
A felvételen Richard ekkor felállt. A szekrényhez lépett, kivett onnan egy kis fémdobozt, amit Sofia még soha nem látott. Egy injekcióstűt vett ki belőle, és egy kis üvegcséből folyadékot szívott fel.
Sofia keze megremegett a telefonját fogva. Hát mégis… mérgez? Drogoz?
De Richard nem a lányhoz lépett. A férfi saját karjába szúrta a tűt. Pár perccel később a férfi leült a földre, a falnak támaszkodott, és teste görcsösen megfeszült. A lábaival kapálózni kezdett, leverte a párnát az ágyról, és szaggatottan, nehezen vette a levegőt. Éjszakai rohamai voltak – saját magának beadott, veszélyes kísérleti szerek vagy súlyos idegrendszeri betegségre szedett injekciók mellékhatásaként. Az izzadtság, a megviselt lepedő, a padlón lévő párna nem Sofia szenvedésének nyomai voltak, hanem Richard éjszakai küzdelmének jelei, aki a lány ágya mellett küzdött a saját démonaival és fizikai fájdalmaival.
