A felvétel végén, hajnali négy óra körül Richard lassan összeszedte magát, megtörölte az arcát, visszatette a fecskendőt a dobozba, és csendben kiosont a szobából, meghagyva Sofiát a gyógyszeres álmában.
Sofia ülve maradt az ágyban. A félelem helyét hirtelen valami egészen más vette át: a mély megrendültség és a szomorúság.
A titok mögötti igazság
Még aznap délelőtt Sofia elhatározta, hogy nem hallgat tovább. Nem akart sejtetések és rejtélyek között élni. A hatalmas ház dolgozószobájában találta meg Richardot, aki az íróasztalánál ült, és fáradtan dörzsölte a szemét. Ugyanaz a meggyötört tekintet volt rajta, mint a videón.
Sofia odalépett hozzá, és letette a telefont az asztalra, rajta a kimerevített felvétellel.
Richard pillantása a képernyőre tévedt, majd lassan lehunyta a szemét. Nem próbált védekezni, nem kiabált. Csak egy mély sóhaj szakadt ki belőle.
– Remélem, nem ijesztettelek meg túlságosan – mondta a férfi rekedtes hangon. – Nem akartam, hogy megtudd.
– Mi ez, Richard? – kérdezte Sofia halkan, de határozottan. – Mit fecskendezel be magadnak? És miért az én szobámban teszed?
Richard felállt, az ablakhoz sétált, és kinézett a gondosan ápolt kertre. Long hallgatás után kezdett el beszélni.
– Tizenöt évvel ezelőtt az első feleségem, Elena, egy ritka autoimmun betegségben halt meg. Az utolsó hónapjaiban borzalmas fájdalmai voltak. Akkor megfogadtam, hogy ha rajtam is kijönnek a tünetek – mert az orvosok szerint genetikai hajlamom van rá –, nem fogom feladni. Három évvel ezelőtt diagnosztizáltak. Azóta egy kísérleti terápiát alkalmazok, amit egy magánlaboratórium fejlesztett ki. A szer csillapítja a tüneteket nappal, de az éjszakai adagok után súlyos rohamokat okoz.
Sofia meglepődött. – De miért nálam? Miért éjszaka, mikor én alszom?
Richard felé fordult, tekintetében végtelen szomorúság tükröződött.
