Gabriel szeme felcsillant a hitetlenségtől.
– Ne mesélj nekem meséket! Ha harminc évig várt rám, miért dobott el egyéves koromban? Miért kellett Palenciában felnőnem a nagybátyámnál, miközben ő itt épített egy fényes cukrászdát egy másik fiúval?
Bernardo a fejét rázta, és a cukrászda ablakára nézett, ahol Clara még mindig a pultnak dőlve sírt.
– Az nem úgy történt, ahogy te gondolod, fiam. Nem Clara hagyott el téged. Az apád… az igazi apád volt az, aki elvitt téged tőle.
3. RÉSZ: Az igazi igazság a pincében
– Gyere be – mondta Bernardo, és a cukrászda hátsó, magánjellegű bejárata felé intett. – Nem fogunk itt állni az esőben, miközben az egész utca minket bámul. Beszélnünk kell. Mindannyiunknak.
Gabriel habozott egy pillanatig. A harmincéves sérelem, a hiányérzet és a düh mind abba az irányba terelték, hogy sarkon forduljon és elmenjen. De a fél szalvéta a zsebében – és az a furcsa feszültség, ami Bernardo hangjában rezgett – arra kényszerítette, hogy lépjen.
A cukrászda hátsó irodáján keresztül egy hangulatos, de kissé dohos pincébevezető lépcsőn mentek le. A falakon régi fotóktól kezdve a liszteszsákokig mindenféle emlék sorakozott. Clara is ott volt; időközben követte őket, a szeme vörös volt a sírástól, és a kezében még mindig ott szorította a kopott szalvétát.
Iván nem jött le velük; ő odafent maradt, sápadtan és zavartan nézve a pult mögül.
Clara letérdelt egy kis fadoboz mellé, kinyitotta, és előhúzta a dokumentumokat. A papírok sárgák voltak, a pecsétek pedig kopottak.
– Nézd meg, Gabriel – suttogta Clara, és a hangja remegett. – Nézd meg a dátumokat.
Gabriel átvette a papírokat. Bírósági határozatok, rendőrségi jelentések és apasági viták iratai voltak 1996-ból.
