– Az apád… a te biológiai apád egy befolyásos ember volt Valladolidban – kezdte Bernardo, miközben átölelte Clara vállát, aki zokogásban tört ki. – Amikor te egyéves voltál, Clara el akart válni tőle a bántalmazások és a fenyegetések miatt. De az az ember a törvény összes kiskapuját kihasználta. Azzal fenyegetőzött, hogy ha Clara megpróbál elvinni téged, eltiporja a bíróságon, és soha többé nem láthatsz napvilágot. Egyetlen éjszaka alatt elvitte tőled a gyermeket, és a rokonaihoz – a palenciai nagybátyádhoz – menekített, miközben Clarának azt hazudta, hogy ha valaha is megkeres téged, börtönbe juttatja.
Gabriel kezéből szinte kicsúsztak a papírok.
– De… de a nagybátyám azt mondta, hogy anya önként adott át minket… hogy elment egy új élet reményében…
– Mert az apád megzsarolta a nagybátyádat is! – kiáltotta Clara, és a kétségbeesés most teljesen átvette az uralmat az arcán. – Hogy azt hitted, nem kerestelek? Hogy azt hitted, egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne akartalak volna karjaimba zárni? Azért nem jöttem, Gabriel, mert az az ember az életemmel és a te biztonságoddal zsarolt! Amikor az apád tíz évvel ezelőtt meghalt, azonnal el akartalak érni, de a nagybátyád – az ígéretéhez hűen – védett téged mindentől, amíg el nem éred a felnőttkort.
A csend, ami ezután következett, nehezebb volt a legnehezebb acélnál.
Gabriel a papírokat nézte. A dátumok, az aláírások, a pecsétek mind igazolták a szavait. Az a harminc év, amit azzal a gondolattal töltött, hogy egy felesleges teher volt, akit az anyja eldobott egy cukrászda csillogásáért… mind egy gigantikus, kegyetlen hazugság volt.
4. RÉSZ: A fiú, aki nem értette
Fent a boltban hirtelen kinyílt az ajtó. Iván lépett be a pincébe vezető lépcső tetejére, az arca sápadt volt, a hangja pedig remegett.
