– Anya… Bernardo… mi folyik itt? – kérdezte Iván, miközben a tekintete vándorolt Gabriel és közöttük. – Ki ez a srác? Miért sírtok? És miért mondta Bernardo, hogy… hogy ő a fivérem?
Clara felállt, és a fiára nézett. Iván – akit Clara tízéves kora óta sajátjaként nevelt, miközben a fia, Gabriel a hiányában nőtt fel – most döbbenten állt a lépcső alján.
– Iván, drágám… – kezdte Clara, de a hangja elakadt.
– Nem – vágott közbe Iván, és a szemeiben félelem és düh keveredett. – Egész életemben azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen fiad. Hogy ez a cukrászda, ez a család… minden nekünk szól. Most megjön egy idegen munkás sárban a bakancsában, és kiderül, hogy ő az igazi? Hogy te egész életemben csak egy pótlék voltál a számára?
Iván sarkon fordult, és ki akart rohanni a boltból.
– Iván, várj! – kiáltott utánuk Gabriel.
A fiú megállt az ajtóban, a vállai rázkódtak.
– Ne jöjj ide kéretlenül – mondta Iván fojtott hangon, miközben visszanézett. – Nem kértem ebből a családi drámából. Te elmentél, megépítetted a magad életét mérnökként, én meg itt maradtam, és egész életemben azon izgultam, hogy elég jó fiú legyek-e egy olyan anyának, aki valójában egy másik gyermekért sírt.
Iván kivergődött az esőbe, és aajtó becsapódott mögötte.
Clara összecsuklott a széken. A boldogság, hogy harminc év után végül átölelheti a fiát, most hirtelen darabokra hullott a másik fiú fájdalma miatt.
Gabriel odalépett az anyjához. Leült mellé a fapadlóra, és előhúzta a zsebéből a szalvéta másik felét – azt, amit ő őrzött harminc éven keresztül, mint a legdrágább kincsét. Összeillesztette a két darabot. A sárgás vásznon a kék madár szárnyai tökéletesen összeértek.
– Nem vagy pótlék, anya – mondta Gabriel halkan, miközben a könnyei végre utat törtek maguknak az arcán. – És Iván sem az. Csak… időre van szükségünk. Mindannyiunknak.
