Nikolai csendben volt.

— És azt is mondd meg neki, hogy este hat óra után nem szabad erős kávét inni. Egyébként hajnali háromig sétálsz a lakáson, és ellenőrizd, hogy a hűtőszekrény ki van-e kapcsolva.

— Nem a hűtőt irányítom, hanem az ajtót!

— Természetesen, drágám. Huszonhét egymás után.

A férjem mélyen sóhajtott.

— Egyáltalán nem értékelsz engem.

— De persze, hogy értékelem. Különösen az a képességed, hogy megjavítsd azokat a dolgokat, amik már rendben voltak, mielőtt közbeléptél volna.

Hirtelen Nikolai felugrott.

— Elég most! Sehova sem megyek!

Meglepetten néztem rá.

— Elnézést, nem mész? És mi a helyzet a fiatal szépségeddel?

— Egyáltalán nincs szépség!

— Volt?!

— Én találtam ki az egészet!

Lassan leültem egy székre.

— Kolya, ez azt jelenti, hogy három napig gyötörted magad tornával, vettél farmert, amiben nem tudsz hajolni, fél üveg kölnit öntöttél rád, és rákényszerítettél egy bőröndöt – mindez egy vicc miatt?

Bűntudatosan lehajtotta a fejét.

— Meg akartam tudni, hogy még mindig féltékeny vagy-e rám.

— Miért?

— Nos… Olyan régóta házasok vagyunk. Már nem mondod, hogy jól nézek ki. Észre sem veszed, amikor már a fodrásznál voltam. Azt hittem, talán már egyáltalán nem érdekel velem.

A férjemre néztem.

Előttem ült ugyanaz a Kolya, aki negyvenhárom évvel ezelőtt három szegfűvel jött az első találkozónkra, és elfelejtette a buszra fizetett pénzt.

Ugyanaz az ember, aki a kezemet fogta, amikor a fiunk megszületett.

Aki éjszaka a kórházi ágyamban ült.

Aki mindig hagyta nekem az utolsó darab tortát, pedig azt állította, nem szereti az édességet.

Odamentem hozzá, és megöleltem.

— Ó, Kolja, te öreg bolond. Természetesen szeretlek.

Az arca kezdett ragyogni.

— Tényleg?

— Tényleg.

— De akkor miért nem vagy féltékeny?

— Mert jobban ismerlek, mint bárki más a világon. És mert bízom benned.

A férjem elégedetten mosolygott.

De még nem végeztem.