Marina keserűen felnevetett. Egy olyan hang volt ez, ami mélyről jött, a magány és a kétségbeesés kútjából.
— Nem kaptál? Hát persze, hogy nem kaptál, Héctor! — felelte, és a szemeiben feltörtek a könnyek, de nem engedte lefolyni őket. — Azt hitted, hogy amikor kidobtál a házból, csak úgy elnyelt a föld? Az első két évben havonta írtam neked. Nem azért, hogy könyörögjek a pénzedért – mert egyetlen centet sem fogadtam el tőled a bíróságon kívül, a saját lábamra álltam! Azért írtam, hogy elmagyarázzam: Rogelio Montalvo átvert téged! Hogy azok az e-mailek hamisítványok voltak! Hogy ő tette el a pénzt a pueblai építkezés duplikált kifizetéseiből, és rám kente az egészet, mert én közelebb kerültem az igazsághoz!
A lábam megremegett. A vér kiszaladt az arcamból.
— Rogelio… de hát ő a barátom volt… húsz éve…
— Húsz éve a bűntársad volt a gátlástalanságban! — vágta a fejembe Marina, és a hangja most már reszketett a dühtől. — Amikor elküldtem a leveleket a céges címedre, a titkárnődnek, Beatriznek, mindegyiket visszaküldték „Ismeretlen címzett” vagy „Törölve” jelzéssel. De később, amikor már közelebb jutottam a valódi könyvelési adatokhoz, megtudtam az igazat: Rogelio utasította Beatrizet, hogy a nevemre szóló borítékokat még a azelőtt semmisítsék meg, hogy te egyáltalán megláthattad volna őket! Elvágtak tőled, Héctor. Mert Rogelio félt, hogy ha beszélsz velem, kiderül a birodalmad mögötti korrupció.
Megtámaszkodtam a kocsi sárvédőjén. A világ forogni kezdett velem. Kilenc év. Kilenc évig éltem abban a kényelmes illúzióban, hogy én voltam a büszke, megcsalt férj, aki igazságot szolgáltatott, miközben a valóságban egy aljas, bélyeges csalás bábúja voltam, akit a saját ügyvédje irányított a háttérből.
— És… és a kislány? — kérdeztem, és a torkom annyira kiszáradt, hogy alig bírtam formálni a szavakat. — Lucía… ő hány éves?
