Rogelio Montalvo ott ült az asztalnál, az ügyvédi aktatáskáját szorongatva, de a magabiztos, arrogáns mosolya teljesen eltűnt az arcáról, amikor meglátta az asztalra letett belső vizsgálati jelentést, amit az asszisztens lány adott át nekem Zacatlánból.
— Héctor, hallgasd meg… — dadogta Rogelio, miközben a szemei izgatottan cikáztak. — Ez… ez csak egy félreértés! A cég érdekében csináltunk mindent…
— A te érdekedben, Rogelio — mondtam, miközben a bőrszékemben ültem, a kezeimet összefonva az asztalon. — Kilenc évvel ezelőtt egyetlen tollvonással eldobtam magamtól mindent, ami számított. A feleségemet, a tisztességemet, és a gyermekemet, akiről te tudtál, de elhallgattad tőlem, hogy a hátam mögött tönkretedd az életünket. De most… most minden visszakerül a helyére.
A tárgyalóajtó kinyílt. Nem a rendőrök léptek be először – bár ők is ott álltak a folyosón, bilinccsel a kezükben.
Marina lépett be a terembe. A kezét a nyolcéves kislányunk, Lucía fogta, aki kíváncsian nézte a hatalmas, üvegfalú irodát, a csillogó várost a lábunk alatt, és a falra akasztott, aranykeretes cégtáblát.
Marina felemelte a fejét. Nem volt rajta a régi, szegényes ruhája; a tiszta, büszke tartása azonban ugyanaz maradt, mint amikor kilenc évvel ezelőtt kisétált a kastélyomból.
— Azt mondtad, Héctor, hogy takarodjak a házadból — mondta Marina, és a hangja betöltötte a hatalmas termet. — De most én mondom neked: ideje hazatérni.
Felálltam az asztaltól. A nehéz, drága bőrszék eltolódott a parkettán. Odaléptem a kislányomhoz, lehajoltam hozzá, és a kezébe vettem a térképjegyzetes füzetét.
— Szia, Lucía — mondtam, és a torkomban lévő gombóccal küzdve elmosolyodtam. — Én vagyok apu. És ígérem… többé senki nem fog elküldeni minket egymástól.
Mit gondolsz Héctor megdöbbentő szembesüléséről, a múltbeli árulás leleplezéséről és arról, hogy végre megtalálta a családját? Ha szeretnéd, szívesen folytatom a történetet Héctor, Marina és Lucía közös életével, a cég megtisztításával és a régi kastély újjáépítésével, vagy beszélgethetünk egy másik témáról is!
