Marina mély levegőt vett, és a kopott pulóverébe törölte a kezét.
— Nyolc éves, Héctor. Akkor fogant, amikor még a kastélyodban éltünk… mielőtt kitessékeltél a járdára a bőröndömmel. Mire rájöttem, hogy áldott állapotban van a szívem alatt, te már elzártál minden utat. Azt hittem, ha elküldöm a születési értesítőt, talán meglágyul a szíved. De az a levél sem jutott el hozzád soha. Rogelio mindent eltitkolt elötted, mert egy örökös – egy saját gyermek – mindent megváltoztatott volna a vagyonmegosztásban.
A Zacatláni csapda kulcsa
— De hát akkor… — meredtem rá a borzalmas felismeréstől sújtva —, akkor ki küldte nekem a ma érkezett levelet? Ha Rogelio és Beatriz eltitkolták elöttem a múltat, ki volt az a bátor ember, aki elküldte ide, ebbe a putriba a címet?
Marina elhallgatott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd a ház belseje felé intett a fejével.
— Nem Rogelio volt. És nem is Beatriz — mondta csendesen Marina. — Hanem valaki, akit a te irodádban a legjobban elnyomtak. Valaki, aki szintén rájött a duplikált számlákra.
A konyhaajtó hirtelen kinyílt, és a küszöbön egy fiatal nő lépett ki. Húszéves körüli lehetett, egyszerre tűnt határozottnak és idegesnek. A kezében egy füzet volt, és a zsebéből egy ismerős, lila tintájú toll lógott ki.
— Szia, Héctor úr… vagy inkább apu — mondta a lány, és a hangja elcsuklott. — Beatriz asszony asszisztense voltam a központi irodában. Vagyis… eddig voltam az. Amikor a múlt héten a selejtes papírok között megláttam Rogelio Montalvo egyik aláírt elszámolását meg a régi, eltitkolt levelek archívumát a lezárt fiókban… tudtam, hogy nem hallgathatok tovább. Én küldtem el neked a cetlit. Mert elege volt, hogy egy olyan embernek dolgozom, aki tönkretett egy családot a pénzért.
A nevem… Beatriz asszony asszisztense… A lila tinta.
