Minden összeállt. A kirakós utolsó darabja is a helyére került. Nem a véletlen hozott ide, hanem a saját cégem belső igazsága, amit a korrupció éveken át fojtogatott.
A visszavágás Mexikóvárosban
Nem mentem be a házba. Nem mertem. A bűntudat, ami a lelkemet nyomta, olyan súlyos volt, mint egy tonnás betonlap. Helyette leültem a lépcső szélére, a sárba, és órákon keresztül hallgattam, ahogy Marina elmeséli azt a kilenc évet, amit a szegénységben, küzdelemben, de tisztességesen leélt a kislányunkkal. Nem kért tőlem semmit. Nem sírt, nem kiabált. Csak beszélt, mint egy könyvelő, aki a tényeket sorolja.
És a tények megsemmisítettek.
Másnap reggel, hajnali ötkor, a bérelt autóm nem Puebla felé, hanem Mexikóváros központjába tartott. A gázpedált padlóig nyomtam. A motor ordított a csendes országúton, de a fejemben még nagyobb vihar dúlt.
Amikor megérkeztem a központi irodaházhoz, a portás alig mert rám nézni. Egyenesen a legfelső emeletre mentem, a saját magam által épített birodalom szívébe.
Beatriz, a hűségesnek hitt asszisztensem, épp a kávéját kevergette az íróasztalánál. Amikor meglátott, a bögre kicsúszott a kezéből, és ezer darabra tört a parkettán.
— Héctor úr… ön… ön hol volt tegnap óta? Rogelio ügyvéd úr már háromszor kereste…
— Hívd fel Rogeliót — mondtam, és a hangom olyan hideg fémként csattant fel, hogy Beatriz ösztönösen hátrahátrált. — Mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön be a tárgyalóba. És hozza magával a pueblai építkezés kilencéves könyvelési archívumát. Az eredetit. Nem azt, amit a könyvvizsgálóknak mutatott.
Beatriz remegő kézzel nyúlt a telefonhoz.
— És Beatriz… — léptem oda hozzá közel, miközben a szemébe néztem. — A te dolgod is véget ért. A fegyelmi és a rendőrségi feljelentés a sikkasztásról, a postai levelek eltitkolásáról és a hamisításról már készülődik. Pakold össze a holmidat.
A birodalom új alapjai
Három órával később a tárgyalóteremben hullafehér arcú emberek ültek.
